Bár fénykorát a 80-as években élte, a mai napig divatos horrorfilm-téma a zombi (élőhalott). A fogalom eredete dél-amerikai: egyes ültetvényesek úgy szereztek rabszolgákat, hogy megitattak valakit egy mérgező főzettel, amitől a tetszhalál állapotába jutott, megrendezték a temetését és mikor magához tért, meggyőzték, hogy ő már halott és a gazdájának tartozik dolgozni ezután örökké. A főzet kisebb adagjaival fent lehetett tartani egy eltompult állapotot és már kész is a „biorobot”.

A filmrendezők zombijai ijesztő, sokszor már oszlásnak indult hullák, akik egyetlen céllal léteznek: hogy mindenkit megharapjanak, akik ettől maguk is zombivá válnak. A filmek kedvelt témája a maroknyi főhős küzdelme az életéért, épségéért, mikor már szinte az egész világ átváltozott.

Senki nem gondolná, hogy ez valósággá válhat valaha, azt meg végképp nem, hogy már meg is történt, csak nem a test, hanem a lélek szintjén. Ugyan miért feltételezem ezt? Erről szól ez a cikk.

Az Internet elterjedésével a társkeresés hihetetlen perspektívái nyíltak meg mindenki előtt. Míg régebben néhány tucat potenciális jelölttel találkozhatott valaki élete, munkája, társasági kapcsolatai során, most szó szerint emberek tíz- akár százezrei várnak arra, hogy megismerjék őt. Ez nagyon jó, hiszen az idők során kinyílik a világ, olyan perspektívák állnak mindenki előtt, amit száz évvel ezelőtt még a legmerészebb álmaiban sem gondolt senki.

Emiatt azt hinnénk, hogy sokkal többen találják meg szerető párjukat és élnek vele boldogan, de ha körülnézünk, egyáltalán nem ezt látjuk.

Hanem azt, hogy terjed az érzelmi élőhalottság.

Borzadva olvasom a témában az újságcikkeket, hallgatom az ismerőseimet. Mindenki felsorolja az igényeit: „legyen vonzó, szeresse a gyerekeket, de ugyanakkor legyen férfiasan kemény, tartsa el a családját, legyen hűséges, ne járjon sehova stb. stb.” vagy ugyanez nőben:

„egy bombázó, ilyen és ilyen alakkal (pontos paraméterek), aki házias, kedves, szolgálatkész, vidám, ilyen, olyan, amolyan, hogy ÉN majd boldog legyek vele, villoghassak társaságban, mert hogy néz az ki, ha nem elég szép, okos aki velem van” és ez így folytatódik ítéletnapig.

Ami ebben a hátborzongató, hogy senki sem akar emberi kapcsolatot.

Automatát akarnak.

Guminőt, a saját igényre tervezve, robot-férfit, aki ellátja a bele programozott feladatokat. Csalódás esetén persze „le lehet cserélni”, hiszen ott a határtalan választék illúziója.

Még egyszer sem hallottam olyan mondatot, hogy „annyira érdekelne valaki, aki hasonlóan gondolkozik mint én – vagy éppen egészen máshogy, hiszen akkor egy másik világot is megismerhetek – jó lenne tapasztalni egy embert, aki történetesen még vonz is engem és szívesen van velem, milyen jó lenne! Hanem az igények mindenek felett, az én igényeim, és vérig vagyunk sértve, ha a másik is csak a saját igényeivel van elfoglalva.

És ugyan miért nem érdekel senkit önmagán kívül bárki más, miért? Nem az én dolgom magyarázatot adni, egyébként is teljesen feleslegesnek tartom a „miért” kérdést, sokkal inkább a „mit és hogyan” kérdése érdekel. De azért el lehet gondolkozni a miérteken. Talán minden vegyérték le van kötve mesterséges dolgokkal. Az érdeklődésünk könnyen a nullára csökkenhet a másik ember iránt, ha „ki vagyunk tömve” virtuális ingerekkel. Az üres szórakozás határtalan mennyisége eláraszt mindenkit, mint egy óceán. Mikor már óvodás gyerekek sem egymással játszanak egy kertben, ahol pedig minden van, ami szem-szájnak ingere, hanem sípoló kütyüket nyomkodnak, hiszen az érdekesebb. Gyors, instant mesterséges kielégülés a valódi, fizikai élmények helyett.

Mesterséges virtuális kapcsolatok, ahol nem kell értékes, hiteles személyiségnek lenni, hiszen lehet hazudni magunkról. Ahol minden következmény nélkül lehet bántalmazni, sértegetni egymást, mert nincs ott a személy, szemtől szemben nincs kapcsolat, nem kell belenézni egy fájdalommal telt, könnyes szempárba.

Ahol minden és mindenki lecserélhető, mint egy elromlott hűtő. Ahol a valódi érzések hiányát szappanoperákkal és valóságshow-kkal pótolják egyesek – azok, akiknek még egyáltalán hiányzik, és próbálnának valami mesterséges pótszert magukhoz venni.

Az egész olyan érzelmileg, mintha a testünket vattacukorral és chipsszel próbálnánk táplálni rendes tápanyagokat tartalmazó, ízletes ételek helyett. Persze, néha lehet ilyesmit is enni, de nem ez az étel, a táplálék!

El szoktam gondolkozni a filmeken, hogy vajon a zombik tudják, hogy mennyire betegek? Vágynak az egészségre, vagy annyira gyűlölnek mindenkit, aki nem olyan, mint ők, hogy egyetlen életcéljuk van: elpusztítani az egész (még normális) világot?

Nem vagyok híve a megosztásnak. Jók-rosszak, spirituálisok-materialisták, „ők” és”mi”, érzelmi halottak és akik még élnek. Mert nagyon könnyű belecsúszni a halálba. Elég egy csalódás, tragédia, elég egy döntés a lelki érzéstelenítésről, és kész az érzelmi halál. Nem lehet hibáztatni senkit. A pszichológiai kultúra nálunk még rettenetesen alacsony. Az emberek döntő többsége szakszerű kezelés szempontjából teljesen ellátatlan. A már kialakult, súlyos elváltozásokat kezelik (eső után köpönyeg) de az, hogy valaki „szimplán” boldogtalan az életében, működésképtelenek a kapcsolatai, az már-már természetes.

Persze ha az EQ (érzelmi intelligencia) alulról veri a nullát, akkor ez senkinek sem tűnik fel.

A kapcsolatok összekeverednek a szolgáltatóiparral.

A rossz (de egyben jó) hír viszont az, hogy a legtökéletesebb érzelmi zombi alatt is ott lakik az érző ember. Minden egyes sérülés fáj neki! Az is, amit kap és az is, amit okoz, csak a tudattalan rétegekbe van száműzve.

Mikor beletört a varrógéptű az ujjamba, az orvos természetesen elérzéstelenítette, mikor eltávolította a visszamaradt darabot. Nem éreztem fájdalmat, de pontosan tudtam, hogy mi történik és ahogy alábbhagyott a zsibbadás, ott volt minden testérzet, amit alig lehetett elviselni. Persze, hála az orvostudomány vívmányainak, be tudtam venni fájdalomcsillapítót és előbb-utóbb begyógyult a seb. De miért van az, hogy a lelkünkre másként tekintünk? Miért hisszük el, hogy büntetlenül tehetünk vele, amit akarunk? Nem is beszélve a másik ember lelkéről! Nehezen jutottam orvosi segítséghez, egy egész hétvégét egy tű-darabbal az ujjamban töltöttem. A seb már kezdett begyógyulni, csak egy néha felsajgó, tompa lüktetés emlékeztetett arra, hogy nincs minden rendben. Mégis, meg sem fordult a fejemben, hogy ne menjek addig, amíg valaki meg nem szabadít tőle. A fájdalom a műtét után a sokszorosára nőtt, de ez volt az esély rá, hogy végül teljesen begyógyuljon a seb.

Annyi fájdalom van, ami elkerülhetetlen. Nem a mi döntésünk függvénye, el kell szenvednünk, akár tetszik, akár nem. Legalább azokat a fájdalmakat kellene csökkentenünk, melyek a döntési körünkön belül vannak. Lehet, hogy több időt igényel elmagyarázni a gyerekünknek, párunknak, hogy mi van bennünk, mint durván ráförmedni és rendreutasítani, de hosszú távon bőven megéri. Persze csak akkor, ha érző lénynek tekintjük, nem a szolgálatunkra kirendelt automatának - és aki magából kiölte az érzéseket, vajon elhiszi-e, hogy a másikban még vannak? arról nem is beszélve, hogy ebben az üzleties világban már szinte ez az egyetlen értékes dolog, ami nem kerül semmibe. Kedvesnek, együttérzőnek lenni egymással nem pénzkérdés. Adhatunk valamit, ami teljesen ingyen van és nagyon, nagyon értékes!

Egy hospice-nővér könyvet írt arról, hogy a haldoklók mit bántak meg legtöbbször. Gyakorlatilag mindenki a kapcsolatairól beszélt. Hogy miért nem volt kedvesebb a szeretteivel, miért nem töltött több időt velük. Miért nem élt azokkal a lehetőségekkel, amihez nem kell pénz – de Internet-kapcsolat sem.

Egyszerű együttlét. Meghallgatni a másikat. Önfeledten játszani. Kommunikálni, úgy, hogy bejutnak az információk, nem csak azt várjuk, mikor fejezi be a másik és végre megszólalhassunk. Mikor az információ-tartalom nem arra szorítkozik, hogy ki fizeti be a csekket és mi legyen a vacsora. Mikor engem is bánt az, ami a másiknak fáj. Mikor érdekel, hogy ki ő, akkor is, ha más, mint én. Mikor együtt vagyunk, csak úgy, és nem akarjuk a képünkre formálni a másikat.

Amikor élünk, egészségesen, összefogva a zombi-világban. Egyszer lehetne olyan film is, mikor az épek megsimogatják a zombikat, akiken elkezdenek gyógyulni a szörnyű sebek. Még akkor is, ha először nagyon elkezd fájni nekik.

És akkor újra meggyógyul a megbetegedett, élőhalottá változott világ.

Ha majd élni fognak a Szívek, vége lesz a válságnak, még akkor is, ha a pénzügyek terén megmaradnak a bajok.

                                                                                                   KG 2013-08-10