YANG MESTER ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

Dr Yang Jwing Ming Mester,  a YMAA  (Yang’s Martial Atrs Association) nemzetközi szervezet alapítója és vezetője, több könyv szerzője nem ismeretlen a magyar közönség előtt. Egyike azon kínai születésű, angolul publikáló szerzőknek, akik mindeddig nagyrészt elérhetetlen, ősi szövegeket osztottak meg velünk.

Milyen mesterek és információforrások segítették  Yang Mestert szerteágazó kutatásaiban, megismerve a Taijit, Shaolin Fehér Daru és Hosszú Ököl kungfut, a belső erő használatát (Quigong), valamint az egyéb technikákat: tradicionális kínai fegyverek, és pusztakezes technikák, csin-na, lökő kéz. Milyen életpályát futott be egészen gyermekkorától, erről szól ez a cikk. Az interjú a Journal of Asian Martial Arts c újság 2003/2 es számában jelent meg, ahol Mester egyes szám első személyben mesél magáról a riporternek.

1946 Augusztus 11-én születtem Taiwan északkeleti partjainál  Xinzhu tartományban egy Yang nevű kis faluban. Itt legalább 6-800 Yang nevű ember élt. Nem messze egy japán katonai reptér terült el, mivel akkoriban (1895-1945-ig) Taiwan japán megszállás alatt állt. A II Világháborúban a bombázásokban a lakosság egyharmada áldozatul esett és szinte az egész falu megsemmisült. Sokan –köztük a szüleim is – a közeli Xinsu városba költöztek új életet kezdeni, ekkor 3 éves voltam, úgyhogy nincs sok emlékem a faluról. Zűrzavaros idők voltak akkoriban. A kínai kommunisták legyőzték Chang Kai-sek tábornokot, aki seregeivel Taiwanra vonult vissza, növelve az amúgy is nagy népsűrűséget és szegénységet.

Mint a legtöbb gyerek, én is üvegeket és fémhulladékot gyűjtöttem, hogy legyen pénzem ételre. Kilencéves koromban apámat politikai okokból letartóztatták és majdhogynem egy évig tartották szörnyű körülmények között vizsgálati fogságban. Egyetlen bűne volt, hogy fegyvert tartott, amit egy japán barátjától kapott, hogy megvédje a családját ezekben a zavaros időkben. Soha nem felejtem el, mikor rizslevest vittem neki (más ételünk nem volt),  alsóneműben ült egy akkora cellában, ahol se felállni, se lefeküdni nem tudott.

     A gyerekek kedvenc szórakozása volt akkoriban a piacokon és forgalmas tereken fellépő harcművészek bemutatója. Teljesen elbűvölten csodáltam ügyességüket és hallgattam meséiket. Az ötvenes évek fekete-fehér harcművészeti filmjeit is imádtam, bár a családomnak, 9 gyerekkel nem telt mozira, de mindig szereztem valakit, aki bevitt.

     Mikor említettem nagymamámnak, hogy harcművészetet szeretnék tanulni, elmesélt egy történetet. A háború előtt volt néhány harcművészeti iskola a faluban, de nők ritkán tanulhattak. Az egyik ősöm mégis megtanulta a Vashomok tenyér technikát. Mikor a házasságközvetítő felkereste, a nagynénim ráütött az asztal sarkára és az eltűnt. Azt mondta, ahhoz megy, aki utána tudja ezt csinálni, de nem akadt ilyen. A családomból egyébként csak  az egyik öcsém tanult kungfut. Apám a japán iskolában gyakorolt némi Kendo-t és Judo-t.

    Abban az időben a szüleimnek kis tésztakészítő üzeme volt, minden időnket ott töltöttük, (pár év múlva mégis tönkrement) így az iskola mellett szinte semmire nem volt időm. Végre aztán elkezdhettem Fehér Daru kungfut tanulni Cheng Gingsao Mestertől. Ahogy kész lettem a házi feladatommal, rohantam edzésre. Mesterem a hegyekben lakott, biciklivel nem is tudtam felmenni oda és sokszor késő este értem haza, miután 30-40 percet futottam a kivilágítatlan ösvényeken.

     A főiskola szinte elérhetetlen álom volt számomra. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy benne voltam abban a 3-ban, akit az osztályunk 72 tanulója közül felvettek. Akkoriban utáltam a fizikát és nem gondoltam, hogy pont arra vesznek fel, egyszerűen bejelöltem az összes lehetőséget a jelentkezési lapon. Ám minél tovább tanultam, annál jobban kezdtem megkedvelni. A tudomány cáfolhatatlan tényeken alapul, elkezdtem rájönni, hogy ez a természet igazsága, maga a Tao. 2 egyetemre is felvettek volna, a Taiwan  Egyetemet választottam, mert Taipei városában volt, ahol elkezdhettem Hosszú Ököl kungfut tanulni Li Maoching Mestertől. Középiskolában még több időm volt edzeni, mert nem törődtem annyit a tanulással, az egyetemen más volt a helyzet. Heti 3 alkalommal gyakoroltam, esténként  középiskolásokat korrepetáltam fizikából és a szünetekben pedig hazautaztam a Fehér Daru mesteremhez, ilyenkor napi 6 órát gyakoroltunk. A mai tanulók csak szórakozásból edzenek, nekünk akkoriban nagyon fontos volt, így álltunk hozzá.

 1971-től másfél évig a légierőnél szolgáltam a  radarállomáson mint mérnök, majd mikor meglett a diplomám, fizikatanárként helyezkedtem el a Légierő akadémiáján.

   Alig egy hónapja tanítottam ott, mikor meghívtak harcművészeti bemutatót tartani Chang Kaisek tábornok születésnapi ünnepségén. Mikor a tábornok nemsokára meghívott és megkérdezte, nem akarok-e iskolát nyitni, azonnal beleegyeztem. 186 tanuló jelentkezett, ennyit képtelenség egyedül tanítani. Az első alkalommal elmagyaráztam a lóállás fontosságát és mikéntjét és mikor mindenki elhelyezkedett az állásban, elmentem pihenni a szobámba. Félóra múlva visszamentem, ekkor a fele társaság térdrerogyott, vagy remegő lábakkal állt. Hazaküldtem mindenkit azzal, hogy akinek tetszett az edzés, jöjjön el holnap. 76-an jelentkeztek és közülük 72 minden nap keményen edzett 2 órát addig, míg csak ott nem hagytam a Légierőt. Ők voltak életem legjobb tanítványai. Gyorsan haladtak és olyan elkötelezetten gyakoroltak, hogy még a Tábornok is meglepődött és magas kitüntetésben részesítette az iskolát. Boldogságomat édesapám korai halála árnyékolta be.

 1974-ben úgy döntöttem, hogy az Egyesült Államokba megyek. Itt elvégeztem a 3 éves Ph. D. fokozatot a gépészmérnökin. 1978-ban lediplomáztam és első fiam is akkor született. Édesanyám eljött meglátogatni és ekkor tudtam meg a szomorú hírt, hogy meghalt a Fehér Daru mesterem. Eredetileg úgy terveztem, hogy az egyetem elvégzése után visszamegyek Taiwanra tanítani, hogy Mesterem közelében lehessek, de most inkább Amerikában helyezkedtem el mérnökként a Texas Instrumentsnél Houstonban, így 1980-ban odaköltöztünk. 2 év múlva egy másik céghez kerültem, de a mérnöki karrier nem elégített ki, egyre kedvetlenebb lettem, kiújult a gyomorfekélyem és vesekövem is lett. 1984 január 1-én döntöttem és felmondtam. Nekiálltam megvalósítani a nagy álmomat: megismertetni a nyugati közönséget a kínai harcművészetekkel és csikunggal. Nehéz döntés volt, hiszen sok évet áldoztam az életemből arra, hogy mérnök legyek és eddig ebből tartottam el a családomat. A kórházban fekve azonban átgondoltam a dolgokat és rájöttem, hogy nem akarok így élni a hátralévő életemben.

   Mikor elkezdtem tanítani, 15 tanulóm volt, arra se elég, hogy a termet kifizessem. A megtakarított pénzem egyre fogyott, tüdőgyulladást kaptam, de nem mentem orvoshoz, mert nem volt biztosításom. Az egyik tanulóm, aki orvosnak készült, egyszer hozott egy sztetoszkópot, és azt mondta, csoda, hogy még életben vagyok. Hiszem, hogy az új álmom megvalósításának vágya tartott életben.

  1984 őszén megjelent az első könyvem „A harcművészet és egészség csikungja” címen. Én magam adtam ki, meg kellett tanulnom, bár a 2. könyvnél már az egyik tanulóm is segített. Végre elkezdett menni az iskolám.

II. RÉSZ

Kiskorom óta lenyűgözött a harcművészet. Az utcai bemutatókon és a filmeken látott mozgássorok elbűvöltek és nagyon erősen vágytam rá, hogy én is képes legyek ilyesmire. A ruhám mindig rongyos volt, cipőm se volt egész a középiskoláig, mindent az idősebb testvéreimtől örököltem.  Szerettem volna megvédeni magam, ha valaki megjegyzést tett vagy kinevetett emiatt.

A 60-as években Chang Kaisek reménye újraéledt, hogy ellentámadást tud indítani Kína ellen. A fiatalok egyrészt féltek, hogy behívják őket katonának, másrészt viszont nem szerettek volna gyávának mutatkozni, ebből a konfliktushelyzetből nagyon jó kiútnak ígérkezet harcművészetet tanulni, önbizalmat adott. 

Akkoriban nehéz volt bekerülni egy mesterhez. Ez nem pénzkérdés volt, 3 mestertől is tanultam úgy, hogy egy fillért se fizettem nekik. A tanárok elkötelezett és tisztelettudó tanulókat kerestek és szó nélkül kirúgták azt, aki valamiért is nem felelt meg. Ez ma már nincs így, mindenki találhat tanárt és járhat hozzá addig, amíg megfizeti. Az edzés szórakozás a tanulónak, üzlet a tanárnak, a viszonyuk sekélyes. A szellemiség hangsúlytalan, a tanuló választja a tanárt aki mindent megtesz azért, hogy a tanuló ottmaradjon nála. Számomra furcsa ez a feje tetejére állított világ. Nincs szív és lélek sem a tanulásban, sem a tanításban, ezért a színvonal egyre süllyed. Mióta üzletté vált, olyan oktatók tanítanak, akik 3 év alatt 10 stílust tanultak meg. Én 42 éve tanulok 3 stílust és még mindig nem érzem elég mélynek a tudásomat.

     A Fehér daru mesteremnek egyik osztálytársam mutatott be. Iskola után kimentünk hozzá a hegyekbe, ahol éppen a rizsföldjén dolgozott. Tisztelettel közelítettünk felé, miközben a szívem majd’ kiugrott a helyéből és azon rettegte, mi lesz, ha nem fogad el. Mikor az osztálytársam bemutatott és tisztelettel előadta kérésemet, kedvesen rám nézett és azt mondta „hozd le este az edzésre”. Ez volt életem legboldogabb napja. Én voltam a legfiatalabb  a csoportban és az első fél évet azal töltöttem, hogy kiszolgáltam a mestert és a csoporttársaimat. Ezalatt az idő alatt csak néhány alapgyakorlatot tanultam. Néha a haladók „pofozózsáknak” használtak, ez boldoggá tett, mert végre valaki figyelt rám.

Egy év múlva, gyakorlás közben elkezdett fájni a gyomrom. 9 éves korom óta küzdök gyomorfekéllyel. Sápadtan ücsörögtem a sarokban, mikor Mesterem odajött, megérintette a csuklómat, és közölte, hogy milyen belsőszervi problémám van. Azt ajánlotta, gyakoroljak Taiji-t, mert az segít ellazulni és visszanyerni az egészségemet. Ezzel engedélyt adott, hogy keressek egy másik mestert is rajta kívül, akitől tanulhatok. A mai tanulók ezt nem értik meg, hogy a Mester engedélye nélkül ez árulással felérő cselekedet lett volna.

Cheng Ginsao Mester egy Chen nevű család másodszülött fia volt. Az apja és nagyanyja közti megállapodás értelmében adoptálták a Cheng családba, hogy legyen, aki a nevet és a stílust továbbviszi. Mikor Cheng Nagymester 15 éves lett,  elszegődött 9-ik tanítványnak Jin Shaofeng Nagymesterhez, aki a hegyekben élt remeteéletet. Főleg Déli Fehér Darut tanított, de ismerte a Wuzuquan (Öt Ősi Ököl), Taizuquan, Dazunquan, Luohanquan és Houquan (Majom Kungfu) stílusokat is.

 A Taiuzquan stílust Song Taizu hozta létre, aki a Song dinasztia (960-1279) első uralkodója volt. A Dazungquan és a Louhanquan stílus a Shaolin templomból eredő buddhista harcművészetek része volt, a Majom Kungfuval együtt, ez utóbbi nagyon elterjedte Fujian tartományban, létrehozójuk ismeretlen. Annyit tudhatunk, hogy a Tang dinasztia idején (618-907) terjedt el széles körben. A Majom Kungfuról feltételezik, hogy az Öt Állat Sportja orvosi csikungból alakult ki. Mesterem magasan képzett volt a Pillangó-tenyér és a  Louhan 18 Keze stílusban, ezek belső-külső stílusok.

Cheng Mester 23 évig gyakorolt Jin Shaofeng Nagymesterrel. Mikor eltávozott az élők sorából, 3 csoporttársával még 3 évig a sírja körül maradtak, hogy ápolják, aztán elváltak egymástól.

Mikor hozzá kerültem, már 50 éves volt. Már a harmadik csoportot tanította, remeteként élt és írástudatlan volt, de soha nem láttam Nála ragyogóbb szellemiséget. Egyik nap megkérdeztem tőle, miért tanítja két csoporttársamnak ugyanazt a mozdulatot különböző értelmezéssel. Rám mosolygott, és megkérdezte: mennyi egy meg egy? Rávágtam, hogy 2, de csak rázta a fejét. Azt hittem, viccel, de így folytatta: mikor a szüleid összeházasodtak, 9 gyerekük lett. Így az egy meg egy már nem 2 hanem 11. A harcművészet élő rendszer, csak egy halott rendszerre igaz az 1+1=2 egyenlet. Egy élő rendszer változik, alakul, fejlődik. Soha ne kezeld halott módon a harcművészetet.

Ebből a történetből is kiderül, hogy a művészet kreatív. Ha Beethoven vagy Picasso leragadt volna a technikáknál, amit tanultak, soha nem hozhattak volna létre ilyen nagy műveket. A mester csak odavezet az ajtóhoz, de belépni magunknak kell. Viszont ha nem sajátítjuk el pontosan az alapokat és nem megyünk mélyre a megértés terén, könnyen elveszíthetjük a helyes ösvényt. Bármilyen művészetet tanulsz, meg kell értened a szellemiségét és elérni a gyökerét. Ekkor ez a gyökér hajtást növeszt és virágot hoz a szívedben.

Cheng Mester másik története: Egy kisfiú elément egy öregemberhez: - Tiszteletreméltó öreg, hallottam, hogy képes vagy egy darab követ arannyá változtatni, igaz ez? –Igen, fiacskám, akarsz egy darab aranyat, mindjárt csinálok neked! - Nem, én a technikát szeretném megtanulni!

Mit gondolsz erről a történetről? Ha megtanulsz bármit de nem süllyedsz a mélyére, csak a felszínt fogod birtokolni, nem lesz tiéd a fa, csak a virága. Ha képes vagy mélyen átélni a művészetet, képes leszel teremteni vele.

Egy újabb történet: Egy fiatal bambusz kikelt a földből és felnézett az égre: - Azt mondták, az ég olyan magas, hogy nem lehet elérni, de én nem hiszem el és majd megmutatom, hogy elérem! És nekiállt nőni, csak nőtt, csak nőtt. Fiatal volt és erős és hitt magában. Tíz, húsz év eltelt, de még mindig nem érte el az eget. Végül rájött valamire és elkezdett meghajolni.

 Megkért, hogy mindig emlékezzek erre: „Minél magasabbra nő a bambusz, annál mélyebbre hajlik”

Végül egy utolsó történet, amely nagyban befolyásolta az életszemléletemet: Egy nap panaszkodtam a Mesteremnek, hogy a csoporttársaimhoz képest nem haladok elég gyorsan és sekélyesnek érzem a tudásomat. Kedves arccal azt válaszolta – Miért nézel körül? Ha szántani akarsz, hát szánts, ne nézegess! Ne törődj a többiekkel, néznek e vagy nem, gyorsabbak vagy lassabbak, csak hajtsd le a fejed és áss. Ha nézegetsz és azt látod, gyorsabb vagy, elbízod magad, ha lemaradsz, szomorú leszel, ez mind felesleges, te csak dolgozz rendületlenül. Aztán ha beesteledik és elfáradsz, körülnézhetsz, akkor majd látni fogod, hogy a többiek milyen messze elmaradtak mögötted. Ezt igazán akkor értettem meg, mikor az USA-ba jöttem.

  De térjünk vissza az én történetemhez. Mesterem tanácsára elkezdtem Taijit tanulni. Találtam egy tanárt, aki angolt is tanított az én iskolám melletti középiskolában. Egyik reggel korán felkeltem és bementem hozzá, épp Taijit gyakorolt néhány tanulójával. Odamentem hozzá, meghajoltam és elmondtam, milyen szervi problémára keresek gyógyulást a Taiji által. Gao Tao Mester akkor 29 éves volt és 6 éves kora óta tanult Taijit az apjától. Jiang Kaishekel jöttek Taivanra. Nem ismertem a stílus eredetét és nem is kérdeztem, annyit tudtam csak, hogy Yang stílus. Azért gyakoroltam, hogy meggyógyuljak, a többi nem érdekelt

A Mester felvett, azzal a kitétellel, hogy minden reggel fél 7-re eljövök gyakorolni. Ha kihagyok egy edzést, kirúg. Azután odaállított maga elé, rátette a kezét a mellkasomra és hirtelen repültem vagy 5 métert. - Megismerted a Taiji erejét- mondta.

Elkezdtem naponta gyakorolni vele és kb. fél év múlva elmúlt a fekélyem. Az egyszerű légzőgyakorlatok és a gerinc hullámmozgása segített távoltartani a betegséget az elkövetkező 7 évben. Egész addig jártam hozzá, amíg el nem utaztam Taivanra kollégiumba.

Mikor Taivanon más Taij mesterekkel is találkoztam, azt vettem észre, hogy senki nem fordít annyi figyelmet a gerinc mozgására és a harci alkalmazásokra, mint Gao Mester. Mikor 1975-ben az egyetemen felkértek, hogy tartsak Taiji foglalkozásokat, elkezdtem elmélyülni a rendszerben. Rájöttem, hogy ezeket a nagyon fontos alapokat sehol nem találhatom meg. Elkezdtem régi dokumentumokat gyűjteni és tanulmányozni és néhány év alatt ráéreztem a Taiji mélységeire. Ekkor írtam egy könyvet Haladó Yang Stílusú Taijiquan címmel, ami hozzásegített a még mélyebb megértéshez. Egy második könyvet is írtam a Taiji harci alkalmazásokról, ezek híressé tettek a nyugati Taiji-s körökben. Minél többet kutatok, tanítok és gyakorolok, annál jobban képes vagyok elmélyülni a tudásban. Ez egy új kihívás, hiszen a kínai Chikung fontos belső alap minden harcművészet számára.  

 Mikor a Tamkang Főiskolára jártam,  kiderült, hogy egyik osztálytársam  Hosszú Ököl kungfut tanul Li Maoching Mestertől. Ez a stílus nagyobb küzdőtávolsággal operál, mint a Fehér Daru, amit eddig tanultam. Elhatároztuk, hogy megmérkőzünk egymással. Félretoltuk a székeket az osztályban. Rövid idő alatt rájöttem, hogy nehezen tudok közel kerülni hozzá, ő viszont rájött, ha egyszer bekerültem, nehezen tud ellenállni a támadásaimnak.

    Néhány küzdelem után megkértem, tanítson Hosszú Ököl Kungfura. Találtunk egy klubot és meghívtuk Li Mestert tanítani. Pár hónap múlva megalakult a Tamkang Goushu Klub. Első időkben 105 tanuló járt, de ez a létszám néhány hónap alatt lecsökkent 20 körülire, olyan kemény volt a tréning. Mire 4 év múlva végeztem az iskolában, már csak négyen voltunk a régi csoportból. Később, mikor egyetemre jártam Taivanra, újra felkerestem Li Mestert és asszisztenskedtem is mellette. Ebben az időben meghívtak harcművészetet tanítani egy külvárosi középiskolába. 3 év múlva elmentem a Légierő iskolájába fizikát tanítani majd 1 év múlva visszamentem Taivanra és ekkor újra tudtam járni Li mesterhez egész addig, míg ki nem mentem az USA –ba.

Li Mester 1926 Július 5-én született Qingdao városában, Santung tartományban  A II. Világháborúban bevonult a seregbe. Ott kezdett el Hosszú Ököl Kungfut tanulni Han Quintang Mestertől, Imádkozó Sáskát Fu Jiabin Mestertől és Sun Bin Quan-t Gao Fangxian Mestertől. Han Nagymester nagyon elismert volt már akkoriban, a Rendőrakadémián is tanított.

        A Fehér Daru Kungfu, amely lágy-kemény stílus, egyszerre használja a külső és belső erőt, stabil alapot nyújtott számomra, hogy megértsem a külső és belső, kemény és lágy fogalmát és a Taijiquan alapelveit is. E stílus nélkül nem értenék olyan jól más stílusokat sem. A Hosszú Ököl jó koncepciót és használható technikákat adott, főleg a nagyobb küzdőtávolságokban, ez az, ami a Fehér Daruból hiányzik. Itt a fehér Daru kemény oldalát tudtam használni, a Taijiquanban pedig a lágy oldalát.

Írtam egy könyvet a Taijiquanról, amit elkezdtek úgy nevezni, hogy Dr. Yang Taiji elmélete. A könyv elméleti alapja a Taiji és Fehér Daru tapasztalataim keveréke. Mivel ezt a stílust tanultam a legtöbbet, 13 évet, az én harcművészetem a Fehér Daru. Amikor elkezdtem alkalmazni és mélyen megérteni a Quigong elméletét a Taijiban, egyre inkább áthatotta a harcművészetemet. Most kezdtem megérteni, amit a Mesterem szokott mondani: „amit tanulsz, nem harcművészet, hanem életmód. Milyen igaz! Néha tanultam más mesterektől is hogy belekóstoljak a művészetükbe, de nem szándékozom már más stílust elsajátítani. A hátralévő életemben szeretném mélyíteni a tudásomat és megértésemet, főleg a Taiji terén. Tovább szeretném tanulmányozni és fordítani az ősi dokumentumokat és folytatni a tanítást. Ebből lehet ugyanis a legtöbbet tanulni.

A pusztakezes formák közül a Taijiquant szeretem a legjobban. Olyan lágy és békés érzettel jár és olyan mély a lényege. Nagy kihívás a Taiji elméletet megnyilvánítani a gyakorlatban. A fegyverek közül a kardot és a lándzsát kedvelem. A kard a rövid, a lándzsa meg a hosszú fegyverek királya. Ha mester akarsz lenni ezekben a fegyverekben, mesterré kell válnod sok más fegyverben is, enélkül sekélyes lesz a megnyilvánulás. Nagyon nehéz megérteni és még nehezebb manifesztálni a belső lényeget ezekben a fegyverekben.

 Mindenfajta harcművészeti oktatásban szerintem a lényeg az alapgyakorlatokon nyugszik, erre lehet építkezni majd a jövőben, jó minőséget és mélységet ad. Ezek az alapok: gyökér, testmozgás, erőkibocsátás és az ellenfél érzékelése. Mostanában túl sok iskola csak a formára fókuszál és elhanyagolja a mozdulatok értelmezését, pedig ez lenne a lényeg! Egy csomó időt kellene a tanulóknak tölteni ezzel, hogy tudják majd valódi harcban alkalmazni. Enélkül értelmetlen minden forma. Addig kellene gyakorolni az alkalmazásokat, míg megértik a lényegét és gondolkozás nélkül tudják használni a gyakorlatban. Azoknak a tanulóknak, akik mesterek és tanárok akarnak lenni, rengeteget kell tanulmányozni az elméletet is. Ez olyan, mit a térkép, segít eligazodni a városban, anélkül eltévednénk. Lassan kellene tanulni, magas minőségben. Ahogy a fehér Daru Mesterem mondta: ”minél magasabbra nő a bambusz, annál mélyebbre hajlik.” Ha határai vannak a gyakorlásnak, az nem örök művészet.

  Azok a tanulók, akik szegényebb országokban élnek (pl. a közép-európaiak), sokkal magasabb szellemiségben és  keményebben gyakorolnak mint a gazdagabb országokban élők. Könnyebb itt elkötelezett tanulót találni, bár a helyzet gyorsan változik, ahogy ezek az országok kezdenek felzárkózni a nyugathoz. Azok a tanulók is könnyebben elmélyülnek, akik hosszú és mély történelmi hátterű országból jöttek. A legfontosabb a jó tréning-környezet. A tanár példa a tanulók előtt és ha ő elkötelezett, a tanulóin is meg fog látszani. Nagyon fontos a lassú, alapos haladás, helyezzük a figyelmet a minőségre a mennyiség helyett. Harcművészetet igazán jól akkor tanulhatunk, ha életformává tesszük. Ha csak a versenyeken akarunk villogni, tudásunk sekélyes lesz. Ha jó tanárt találsz, ne sürgesd, ő tudja, milyen ösvényen vezessen. A rossz tanártól csak hibás beidegződéseket tanulhatunk és sokszoros munkával kell kijavítani. Ha van egy poharad, könnyű narancslevet tölteni bele, de ha egy pohár narancslében csak egy csepp méreg van, rettentő sok munka kivenni onnan. A rossz tanár messze eltérít a helyes ösvényről. Van egy kínai mondás: „egy tanuló töltsön 3 évet azzal, hogy jó tanárt találjon és egy tanár töltsön 3 évet hogy kipróbálja a tanítványt, megfelel-e”

Sok időt töltöttem tanítással a saját iskolámban és most már világszerte rengeteg iskola követi az én hagyományaimat. A másik fókuszom a publikálás, könyv és videoanyagok formájában.

Első könyveimmel több kiadót is megjártam, akik változtatni akartak a könyveken, üzleti és eladási szempontból ez érthető, de nem vállalhattam fel. Így aztán létrehoztam a YMAA saját kiadóját. Mivel a piac kicsi, 1984-es alapítása óta tetemes veszteségez halmozott fel, így kénytelen voltam populárisabb anyagokat is kiadni. A célom változatlanul az, hogy megismertessem a nagyközönséggel a harcművészetet, a minőségi információk közrebocsátása és főképpen az ősi iratok közkinccsé tétele.

Mikor 1982 okt. 1-én megalapítottam a YMAA-t,  semmi befektetni való pénzem nem volt. Mikor ’84-ben elkezdtem a könyvkiadást, akkor se volt sokkal jobb a helyzet, az első könyveket kölcsönből adtam ki. Később, mikor az iskola menni kezdett, a pénzt elnyelte a kiadó. Az utóbbi években viszont már elkezdett profitot termelni. A mai napig a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik az írás. Egyre több szemináriumot is tartok, nagyon sok nyelvre lefordították a könyveimet. Ma már 16 országban 56 iskola tanít YMAA anyagot (a cikk írásakor, azóta több van! a ford.), ez kimondhatatlan örömöt okoz.

Eleinte nagy nehézségbe ütköztem, ha kínai szöveget akartam szerepeltetni. Leírtam ecsettel és lefénymásoltam, mert nem volt még betűkészlet hozzá. És ha lefordítom, milyen átírást használjak, a megszokottat, vagy a Pinyin-t? Ma már ezek megoldott kérdések, egyre professzionálisabb megoldások léteznek a nyomdaiparban. Mindig alkalmazok korrektort, hogy a kijavítsa a „kínai-angol”-omat. Ma már mindent profik csinálnak, a borítótervtől a marketingig, nem kell magamnak törődnöm vele, mint  régen. Évente 8-13 könyvet adunk ki, a videókról és DVD-kről nem is beszélve.

Itt végződik az interjú Yang Mesterrel, az újságíró megköszöni a beszélgetést és hogy ezt a sok érdekes információt megosztotta az olvasókkal. Reméljük, hogy minden harcművészet gyakorlója sokat tanult ezekből a sorokból.