Kétféle bántalmazót különböztethetünk meg. Az egyik, akit úgy hívok, hogy „A jó zsarnok”, vagy „a római polgár”. Ha minden hajszálpontosan az akarata szerint történik, akkor „osztja kegyeit”, az alattvalóknak nincs okuk aggodalomra. Az ókorban Róma leigázta szinte ez egész akkori civilizált világot. Provinciává tette az addig független államokat, de cserébe békét és nyugalmat ígért nekik. A lázadást vaskézzel és szörnyű módszerekkel megtorolta, de cserébe békét és nyugalmat biztosított nekik. A helyi szentélyeknél római katonák álltak, hogy biztosíthassák a zavartalan vallásgyakorlást, cserébe persze az adókért és  egyéb szolgálatokért.

Ilyen ember környezetében élni nyomasztó ugyan, de többé-kevésbé kiszámítható. A másik sokkal rosszabb, az a személy, aki a saját belső, torz igényeit elégíti ki a bántalmazással. A legbetegebbekből kéjgyilkosok vagy egyéb szörnyetegek lesznek, akiket előbb-utóbb (szerencsére) a büntetőjog kivon a forgalomból, nagy részük viszont soha nem megy el a végsőkig, ezért szabadon garázdálkodhatnak közöttünk.

Az ilyen ember mellett élni olyan, mint aknamezőn járni. Soha nem lehet tudni, hogy mikor „szakad el a cérna”, mikor tesz vagy mond olyasmit az áldozata, amivel kiváltja rosszallását. Ez a nyuszika és a sapka esete. Az ilyen ember a benne lévő permanens gyűlöletet folyatja ki magából, szinte mindegy, mit tesz a környezet, ez valamilyen módon mindig „ellene történik”.

Az eredmény mindkét esetben egy (vagy több) megtört, az életét nem élő személy, akár gyerek, akár házastárs az illető, akinek a döntéseit egyetlen dolog motiválja, hogy elkerülje az ártalmat. A tipikus kudarc-kerülő személyiség, aki félelemmel telve surran az élete perifériáján, rettegve figyel maga körül, hogy mikor csap le rá valami rossz. Ezt én lélek-ölésnek szoktam nevezni. Meg lehet tenni olyan módon is, hogy egyetlen ütés nem csattan el, pusztán a jelenléte erejével összetörhet valakit a bántalmazó

Az igazi, autentikus küzdősport-oktatók nemcsak a halálos technikákat tanítják meg óráikon, hanem azt is elmondják mellé, hogy milyen könnyű megölni vagy megnyomorítani egy embert. A harcművész lényegesen különbözik a verekedős, éretlen személyiségű gyakorlóktól, számára a technikák nem fegyverek a többi ember ellen, még csak nem is teljesen önvédelmi eszközök, csak egy rendszer részei. Sajnos a nyugati kultúrában elterjedt harcművészet csonka, a rendszer teljességéből kivették azt az egyetlen elemet, hogy hogyan kell ölni. A teljességében meghagyott és átadott rendszerek elsősorban erkölcsi, életvezetési nevelést adnak és tudatosság-növelő szerepük van.

Attól, hogy valakinek módjában áll uralkodni a másik emberen, érvényesíteni az akaratát, kárt tenni benne, az nem azt jelenti, hogy joga is van használni ezeket az eszközöket.

Ezért régen, a távolkeleti kultúrákban a mesterek maguk választották meg a tanítványaikat, akit bármikor elküldhetek, ha méltatlannak bizonyult. Ma itt a nyugati kultúrában (sok minden mással együtt) ebből is árucikk lett, az oktatók (akik már legritkább esetben nevezhetők mesternek) megvehetők, kibérelhetők, mint egy autó vagy edzőterem, és (tisztelet a kivételnek) mindent meg is tesznek az igények kiszolgálása érdekében.

Visszatérve a bántalmazó személyiségű emberekhez: többségük talán nem is tudja, mekkora károkat, visszafordíthatatlan rombolást visznek véghez áldozataikban. Ha házastárs az illető, akkor rendszerint olyan személyiséget választanak, akinek nincs benne a tudati rendszerében az önvédelem joga. Nagyon jó film az „Egy ágyban az ellenséggel”, ami egy szörnyeteg férjtől trükkösen elmenekülő feleségről szól, de az életben azért irreális, hiszen a szökést ilyen tudatosan megtervezni és kivitelezni csak egy ép személyiség képes. Az uralkodó emberek viszont kerülik az egészséges lelkű embereket, mint a tüzet, hiszen lételemük a bántalmazás, ami nem valósulhatna meg így. A hal sem a vízen kívül keres magának párt.

Ahogy a test, úgy a lélek is igen könnyen megtörhető. Ellentétben a hősies eposzokkal, az ember esendő. Ha van körülötte támogató környezet (szülők, testvérek, barátok), akkor képes tovább kitartani, de a bántalmazók azzal szokták kezdeni, hogy elszigetelik mindenkitől áldozatukat. Kígyót-békát kiabálnak az „elviselhetetlen” szülőkről, a nemkívánatos barátokról, „ide ne jöjjön, miért találkozol vele” stb.

Az egész történet legszomorúbb eleme az, amit a pszichológia „Stockholm-szindrómának” nevez (egy itt történt túszdráma után). Ez annyit jelent, hogy a bántalmazott eláll a saját oldaláról a bántalmazó mellé. Elhiszi, hogy jogosan bántják, „megérdemli”, nem kér segítséget és még meg is próbálja szeretni élete tönkretevőjét.

A szeretet természete csodálatos, mint a víz, felszínre próbál törni a legkisebb résen is. Még mindig jobb megtörve, megalázva élni, mint szeretet nélkül. Sok bántalmazó is szeretetnek tünteti fel, amit művel, „megneveli” a gyereket, „félti és óvja” a házastársat (ezért korlátozza – sokszor egész szélsőségesen – a szabad mozgását). Ezek az emberek már teljesen elfelejtik (vagy meg sem tanulják), hogy minden ember joga és természete a szabadság, a testi és lelki egészséghez való jog nem egyfajta kiváltság.

A mindenkori hatalomnak nem érdeke, hogy egészséges lelkű, szabad döntési joggal rendelkező állampolgárok alkossák a társadalmat, hiszen ők nem elkábíthatók demagóg szólamokkal. A rendszerváltás óta eléggé széles körben elterjedt „szabadság” fogalma viszont közelebb állaz anarchiához és a másik ember semmibevételéhez, mit a valódi szabadsághoz.

A teljesen megtört és tönkretett társ vagy gyerek előbb-utóbb nyilvánvaló tüneteket produkál, alkohol- vagy drogfüggő lesz, idegbeteg, stb., ekkor elkezdheti sajnáltatni magát a bántalmazó, egyben önigazolást is kap a környezet és önmaga előtt is: „egy ilyen-olyan borzasztó személy mellett nem csoda, hogy néha kiakadok” jellegű mondatokkal.

Azt szokták mondani, vannak olyan emberek, akik képesek másokban lángot, fényt gyújtani, de ne felejtsük el, hogy olyanok is vannak, mégpedig sajnos sokkal többen, akik a meglévő fényeket is ki tudják oltani. Mint tudjuk, rombolni mindig könnyebb, mint létrehozni valamit. Van egy másik mondás is: „minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő”, én ezt úgy módosítottam, hogy „minden megtört nő mögött ott áll egy férfi”, bár a bántalmazás nem csupán férfi-tulajdonság, azért is kerültem az egész cikkben a konkretizálást.

Az egyetlen ellenszer a tudatosság. Ha tudatosítjuk cselekedeteink mozgatórugóit, ha nemcsak a saját, de a másik ember szemszögét is figyelembe vesszük, soha nem kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy ártalmas, romboló kapcsolatok csapdájába esünk, akár mint elkövetők, akár mint áldozatok, hiszen egy ilyen kapcsolatban csak vesztes, szenvedő fél van, senki sem nyer.

                                                                                                            KG 2013-05-25