A szeretet jött

S testem vérévé vált

Ereken átszáguldva

Körbefutotta szívemet

S most, íme látom

A Szeretet nevét

Felírva kezemen

Ott van bal tenyeremben

Homlokomon pecsétté vált

A nyakam háta rejti

És a jobb nagylábujjam is…

Drága barátom

Amit látsz belőlem

Az csak üres héj

A többi a szeretet birtoka

Mindörökké

                     (Rumi. Fordította Kovács Gabriella)

A szeretet némelyik embernek olyan természetes, mint a levegő. Aki friss, tiszta levegőjű közegben nő fel, soha nem tudja meg, milyen fuldokolni. A szeretet úgy sugárzik belőle, mint egy égitest fénye, a közelebbi dolgokat erősebben megvilágítja, de még a távolabbiakra is rásugárzik. Áldás az ilyen ember környezetében lenni.

Ami igazán szomorú, hogy sok ember egyáltalán nem érti ezeket a mondatokat. Ha valaki kicsi gyermekkorában nem tapasztalta folyamatosan a szeretetteli légkört – vagy azért, mert a szülők sem úgy nőttek fel, vagy a kapcsolatuk, esetleg a helyzetük nem engedte kibontakozni– az képtelen lesz felnőtt korában megvalósítani, vagy pedig intenzív folyamatokon kell átmennie, hogy egyáltalán ráláthasson, mi is az valójában.

A szeretet az egyik legcsodálatosabb fogalom. Mindenki tudni véli, hogy mit jelent, igazi arcát viszont csak néhány ritka pillanatban, de valójában csak a Felébredés után fedi fel.

Lehet, hogy közhelyes, amit most írok, talán mégis érdemes kicsit elgondolkozni rajta, objektíven megvizsgálni magunkat, mintha valaki más lenne, vagy épp egy virág, egy festmény, amit csak nézeget az ember, ítélkezés nélkül. Hiszen tapasztalásunknak a folyamatos ítéletalkotás szab határt. Igazából nincs is tapasztalás. Nem tapasztaljuk a dolgokat úgy, ahogy vannak, hanem mindent csak a tudatunk szűrőjén át. A képek, hangok, érintések mind átmennek ezen az elemző rétegen, mint a tápanyag a gyomron, gyomorsavval szétmarva, előemésztve és szétbontva kerül a felszívódás, feldolgozás helyére. Egyedül az illatok képesek egyből a mélyrétegekbe jutni. Mindenki tapasztalta már, hogy egy rég elfeledett illat milyen érzelemgazdagságot képes kivirágoztatni bennünk.

Az elme soha nem értheti meg, mi a szeretet. Zsigeri szintű, mély érzés, a Létezés forrása és formája, az élet mozgatórugója, maga a Teremtés. A levegő, amit a Lélek belélegez.

Drága Istenem, mennyi lélek fuldoklik! Te, aki most olvasol, gondolkozz el rajta, van e levegőd.

Milyen csodálatos dolog ez! Van valami, amiről mindenkinek vannak fogalmai, ha egy tesztben teszik fel kérdésként, akkor le tudjuk írni, mégsem érünk a lényegéhez, egyes ritka pillanatokon kívül. Mint ahogy egy illatot sem tudunk megfogalmazni, csak hasonlatokkal, az elemző elme tárházából vett szavakkal tudjuk átadni, képekhez kell kötni (virágillat, olyan, mint a narancs kipréselve stb.), a szeretet még kevésbé megfogható.

Számomra az Élet, Isten és Szeretet szavak szinonimák. Isten leírásában csak negatív jelzőket használhatunk. Nem mondhatjuk el, hogy ki/mi Isten, hiszen felfoghatatlan, megismerhetetlen, csak azt fejezhetjük, ki, hogy mi nem. Nem behatárolt, nem megismerhető, nem elmével körülírható, stb. így a szeretet megfogalmazásához is sokkal könnyebb negatív jelzőket használni.

Például a szeretet nem irányítható, manipulálható. Ha az van ott, hogy „csak akkor szeretlek, ha…”, az nem szeretet. Ez elfogadás, vagy nem elfogadás. Ha valakinek társul egy fogalom az általa szeretetnek gondolt kapcsolódási formához, mondjuk a másik elfogadása, vagy az engedelmesség megkapása, akkor használni fogja a fenti kitételt, de itt egyszerű fogalomzavarról van szó.

A kapcsolatok kötőanyaga a szeretet. Mint a habarcs a téglákat, úgy köti össze a családtagokat, szerelmeseket, barátokat. De nézzünk bele, milyen elvárások vannak bennünk  a kapcsolatainkban? Abban a pillanatban, ahogy fellép az elvárás, a transzcendens, megfoghatatlan fogalom kikerül a gyakorlatba és elveszti igaz természetét.

A spirituális tanok egyik sarkalatos pontja a feltétel nélküli szeretet fogalma. Mindenki, aki egy kicsit is képzett a témában, bőszen hangoztatja, de talán soha nem tapasztalta meg. Ez a „nem azért szeretlek, mert…” állapota. Ép ésszel, anyagba fordított létezési fókusszal felfoghatatlan. Az ember szereti a kedvesét, egy aranyos kisgyereket vagy egy kedves kisállatot, de mi van az alkoholszagú hajléktalannal vagy a rosszarcú bűnözővel? Némelyik spirituális ember ilyenkor megpróbálja szeretni, hiszen azt tanulta, hogy kéne, próbál kifacsarni magából valami érzelmet a viszolygáson kívül, megpróbálja meggyőzni magát arról, amit úgy hisz, hogy a helyes érzés. A vallásos ember megpróbálja Jézust látni benne stb., van egy jópár technika, amivel erőszakot tehetünk az érzéseinken valami elképzelés érdekében.

Abban a néhány, áldott pillanatban, mikor elfeledkezünk magunkról, a félelmekről, korlátokról és a létezésről alkotott elképzelésekről, akkor a Szeretet parttalanul áradni kezd. Mikor az édesanya először pillantja meg az újszülöttjét, mikor a szerelmesek egymás szemébe mélyednek, mikor felnézve az égre a hópelyhek szállingózását figyeled, mikor elfelejted mindazt, ami ott van az elmédben, akkor kicsit elvékonyodik a függöny és átragyog rajta Az, Ami Van.

Az, ami az egész Univerzum kötőanyaga, a Teremtés oka és forrása. Hiszen mi tartja össze az atomokat, mi tartja mozgásban a világegyetemet, mi készteti osztódásra a sejteket? A határtalan, teremtő Szeretet nélkül mi oka lenne a létezésnek egyáltalán?

Ahhoz, hogy megtapasztald, csendben kell lenned.  Nem a megfélemlített gyerek riadt csendjével, nem az eltökélt kereső erőlködő elszántságával, hanem egyszerűen csendben, mély alázattal és odaadottsággal.

Lehet, hogy semmi nem történik majd. Lehet, hogy akkor kerülsz kapcsolatba vele, mikor nem is várod, egy futó pillanatban, belefeledkezve valamibe. A lényeg, hogy ne kapaszkodj. Engedd, hogy legyen. Hogy simogasson. Hogy elárasszon, mint egy vízesés. Hogy elmosson, eltüntessen, bekebelezzen és átváltoztasson, míg olyan nem leszel, mint Rumi, a versében. Hiszen máshogy alig érdemes.