Az édesapám Svédországban élt, ott volt nyugdíjas, és ott került egyre rosszabb fizikai állapotba az ismételt agyvérzései után. Mielőtt otthonba került volna, megpróbált egyedül élni (kénytelen volt a felesége halála után). Szellemileg nem volt érintett, de enyhe afáziával küzdött (a beszéd zavara),  nagyon rosszul látott és a mozgása is bizonytalan volt.

Halála előtt pár évvel látogattam meg, és az alábbi szociális ellátást kapta az államtól, amiért ugyan fizetni kellett, de olyan összeget, ami a nyugdíjából bőségesen kitelt.

Tehát: minden nap kétszer jött hozzá gondozó. A délelőtti segített ellátni magát, öltözés, gyógyszerek bevétele, stb. Ha be kellett vásárolni, akkor azt is intézte, elvitte apámat kocsival a bevásárlóközpontba (ez fontos program volt számára, legalább kimozdult), de ez a nő egy idő után eltűnt, és egy aranyos srác vette át a helyét, aki leginkább úgy nézett ki, mint egy óvodás és egy viking harcos keveréke (apámat ismerve ennek oka feltehetően valami "eltévedt" kéz lehetett). A délutáni gondozó azért jött, hogy beszélgessen vele (ez utóbbi hamar le is lépett, amikor meglátott, de azért előtte kedvesen megkérdezte, hogy maradjon e). Egy héten egyszer takarító jött, és egy másik srác, aki heti menüből írta fel a melegétel-rendelést, amit szintén minden nap kihoztak.

Ha orvoshoz kellett mennie, akkor volt egy betegszállító, amit ki lehetett hívni kb. kétezer forintnak megfelelő összegért, akik elvitték orvoshoz és vissza is hozták. Ezt csak orvoshoz menéshez lehetett igénybe venni, de egy másik svédországi ismerőst még másik városba is átvitte ugyanez a szolgáltatás, mert ott műtötték. A rendelő ajtajában, úgy, mint a szupermarketben a bevásárlókocsik, sorakoztak a tolókocsik, amit érme bedobásával lehetett a láncukról lekapcsolni, és távozáskor visszakötni a helyükre.

Még néhány adalék a svéd mentalitáshoz:

A kisváros egyik szűk utcácskája közepén egy nagyon idős ember ment, bizonytalanul. Mindkét oldalon volt járda, de ő az úttesten ment, ahol jött egy kocsi. Vártam, hogy rátenyerel a dudára, de csak megállt, és mikor látta, hogy az idős úr hosszában megy az úttesten, vagyis egy ideig még biztos nem haladhat tovább, akkor félreállt a járdához, és szépen megvárta, amíg szabaddá válik az útja.

Másik hasonló történet, hogy elutazás előtt az összes aprópénzemet megpróbáltam elkölteni, és még az apám is odaadta az övét, úgyhogy rengeteg apróval mentem bevásárolni, amit a kasszánál egy automata-szerűségbe kellett beledobálni, a pénztáros csak a papírpénzt vette el. Rengeteget bénáztam vele, sok is volt az apró, és amikor már mindjárt kész lett volna, elrontottam, és elölről kellett kezdeni az egészet. Ekkor megfordultam, és elnézést kértem a mögöttem állótól, aki hüledezve nézett vissza rám, hogy ugyan miért is kérek bocsánatot. Számukra ez természetes volt, hogy kivárják a sorukat és kész.

Ennek egy része persze pénzkérdés, de benne van a tudatosság szintje is, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz, és a világhoz. Ilyen betegszállítót például egyszer rendeltünk, amikor a férjem épp nem volt túl jó állapotban, hogy orvoshoz vigye. Elkéstek, és kétszer annyit kértek végül, mint amit telefonon kialkudtunk, ráadásul nem is voltak hajlandók megvárni.

Jó lenne, ha nem kéne valami "civilizált" országba elköltözni ahhoz, hogy normális életet éljen az ember.