Kabbala

Tintakék egek kapuja nyílik

Víz feketéllik a lábam alatt

Nyisd ki a szárnyam égi kezekkel

Ősi, segítő mennyei had

Szent Neved által felérek a Fára

A legtetejére, Arcod elé

Barna iszapból, tinta vizekből

Felsuhan egyből az égre a Nép

Hogyha valódit csinálsz belőle

Oly eredendőt, mint a kenyér

Édes az íze, mint a nyalánkság

Kisgyerek ajkán olvad a méz

Hogyha valódi, mind odaérhet

A holt is a sírban kinyitja szemét

Felserken a szárnya, felérnek a Fára

Az ősi csodára, hol ébred a Fény

 KG 2008-01-11

-------------------------------------------

Mi Ka Él

Ki nagyobb, mint a Teremtő?

Ki erősebb, mint az Élet?

Ki az, aki hatalmával

Maga alá gyűrhet Téged?

Mi az, ami félelemmel

Töltheti el fénylő szíved?

Ami egyszer felragyogott

Örökre bevilágít Téged

Ki hitetné el a mézről

-hogyha egyszer megkóstoltad-

Hogy az íze más, mint amit

Ínyed és a nyelved mondhat

Ha egy felhő száll a Napra

Csak a bolond hiszi végleg

elsötétült igaz Fénye

A világló Mindenségnek

Aki odaáll utadba

Hogy lángod elvegye Tőled

Vagy sötétjét rádborítva

Elhomályosítja Fényed

Köszöntsd Őt nagy szeretettel

Nagy hálával, nagy örömmel

Íme eljött a segítőd

Igazságnak tükre jött el

Szárnyad Ő, kivel repülhetsz

Tükröd, kiben tükröződhetsz

Tavad, kiben megmerülhetsz

Lámpás, akit felderíthetsz

Hogyha eltaszítasz bárkit

Te leszel az eltaszítás

Ha elutasítasz bármit

Szent Akarat ellen ágálsz

Előbb huny ki a Nap fénye

Előbb szárad ki a tenger

Előbb hal ki minden élő

Előbb tűnik el az ember

Test valója a világból

Mintsem egy szikrányi Fénye

Megcsorbulna vagy elveszne

Határtalan Mindenségnek

Isten Fényét kortyolgatva

Mit vehetne el a másik

Szenvedésben megmártózó,

Kiben a sötétség ásít

Legyél lámpás, szórd a Fényed

Hisz nem lehet másképp tenni

Aki fénylik, soha többé

Nem lehet Tőle elvenni

Még ha elfelejted is, a kétség

Nem járhatja át a Szíved

Hisz az Élet ölelése

Mindörökké ringat Téged

Mindörökre szeretetben

Mindörökre ölelésben

Soha nem is volt ez máshogy

Olvadj el végre a Fényben

                               KG 2008-04-05

----------------------------------

 Hazafelé

Ma reggelre mind elmentek

Magas fákon gyülekeztek

Sötét seregben a varjak

Magasan szállt károgásuk

Riadót vert fenn az égen

Indulóra hívja népét

Ma reggelre mindük elszállt

Észak ormán otthonába

Hívja szíve, hajtja vére

Feketéllő, nagy seregben

Suhogó szárak az égben

Eltűnnek a messzeségben

Mikor fogunk gyülekezni

Dús szárnyakon szárnyrakelni

Otthonunkba útra kelni

Egy se maradjon le végül

Aki itt lenn beleszédül

Feketéllő mocsarába

Ne maradjon le közülünk

Egy se veszítse a szárnyát

Ragyogó fényű világát

Lássa meg majd minden Lélek

Aki egykor idetévedt

Elmehet már haza végleg!

KG 2008 04 11

------------------------------------

Vezeklő

Alázatomban megalázván

Odaadásomban kifosztván

Jámborságomban kigúnyolván

Kegyességemben kihasználván

Istenem kezéből veszem a bánat

S öröm minden csillogó ércét

Isten kelyhébe csurogva

Legyek a tágas földnek mérték

Aki megaláz, felmagasztal

Szomorúsága terhét adja

Ha gyűlölettel becsmérel

Ne lehessen rá foganatja

Íme, elnyelem mind az átkot!

Hogyha csatornám a sötétség

Legyen legalább megfordítva

S ne boríthasson el a kétség

A feneketlen üresség

Ne legyen lelkem mérgezője

Istenem kegyelme által

Inkább fájdalmak temetője

Önthesse be minden halandó

Feleslegessé vált terhét

Add, hogy csak menjen keresztül

Lenyomattal ne mérgezd lelkét

Eleven bánat-csatornádnak

Terhemet ne engedd osszam

Néha vidíts fel sugaraddal

Ne engedj szenvedni hosszan

Ha a Megváltó felderíti

Minden szenvedő kihunyt Napját

Csatornám legyen temetője

Annak, mi nem kell s hátrahagyják

Legyek az első és utolsó

Mikor a terhét levezettem

Minden szenvedő érző lénynek

S saját bőrömet levetettem

Kelyhembe akkor Te öntsd fényed

Kimosva minden szennyes ösvény

Tisztán léphetek a világra

Minden vétkemet eltörölvén

------------------------------------ 

Úton

Úgy keringek tudatom aknamezején

Mint szédült, vak kísértet

Melyik emlék fog combomba marni

Melyik szakítja szárnyam ki tövestől

Mosolygó arc lárvája mögötti sikoltás

Ki nem köpött gyűlölet-magvak

Mélyen gyomromba gyökerezve kihajtott

Ős-kusza fájdalom-erdő

Istenem felé hatolva

Úgy tépi bőröm a dzsungel

Vad, tüskés ágai közé beszorult reménység

Felperzselt földjébe lehullva

Úgy lepi lelkem a kétség

Csend-buborékba beszőve

Elgárgyult arccal a földön

Mint új üdvözítő, ki csak nyálát csorgatja végül

Szép lassan, csendben gyűlik a végzet

Egy perc és bűzhödt kelyhe kicsordul

Ki nem tör már az, ki betévedt

Örök sár tengere ejtheti foglyul

Vedd sorba és idd ki az összes

Szörnyeteg-étket és köpd ki az átkot

Hamis mosolyból lángot okádva

Kiugró szirt-meredélyről a világra

Végül majd akkor lelsz nyugalomra

Ha percről percre beszédül

Tudatodba a furcsa sötétség

Összes lehántott porcsuha-rongya

Mély, döngő csendbe behullva

Halálba ekként ébred a Lélek

Poklon át vezet akkoris útja

Ha végül a Fényre felébred

-----------------------------------------------

A küszöb őre

Akármilyen mélyen akarjuk

Nem tudjuk megcsalni önmagunkat

Bárhogy tompítjuk el a Lélek

Igazságra néző arcát

Nem rejtezhet a Valóság

Önbecsapások fátyla által

Ezért kell még sok-sok álca

Függőség, munka és a többi

Jól megcsinált körhinta-játék

Azét van minden, hogy feledjük

Mekkora hazugág az élet

Amit a sorsunk ellen élünk

Ihatsz akár reggeltől estig

Lehetsz a hős a munka frontján

Vagy nagy varázsló és boszorkány

Képtelenség nem szembenézni

Azzal, ami tiszta igazság

Amit nem kéne megtetézni

Valótlanságból font ruhával

De mi az, mit kéne látnom?

Ha már mélyére alászálltam

Mi tényre kell rátalálnom

Ahhoz, hogy ne újabb kérge

Kerüljön felszínre a máznak

Mely nélkül a lelkek fáznak

Ruhátlan védtelen az ember

Inkább beszédül, tompa tenger

Borítsa el a fényét immár

Ne kelljen látni azt, mi itt áll

Hátborzongatva napvilágon

Inkább lepje a furcsa álom

Hamis lét durva álca-máza

Ne bukkanhasson napvilágra

Minden, mi mélyen eltemetve

Tudattalan homályló leple

Elejti gondosan előlünk

Hiszen, ha láttad, hogy a mélyben

Rettentő szörnyeteg tanyázik

Kitől borzadva fut a másik

ember, de Te, mondd, hova fussál?

Magad sötétjét hova rejted

Ha már szemébe néztél egyszer?!

És nem jön itt most szép megoldás

A vers végére feloldás

A Lélek nagy erejéből

Ötvözött páncél is csak toldás!

Talán ha tudsz így is szeretni…

Élet görcsére az oldás

                             KG 2008-05-26