Nagyjából a harmincas éveim elejéig teljesen "normális" életet éltem, míg meg nem történt 1987 augusztus 17-én az ún. "Harmonikus konvergencia", amiről akkor még mit sem tudtam, de a Föld minden embere számára (az élők és jövőben megszületendők számára is) alapvető fordulópontot jelentett. Akkor dőlt el ugyanis, hogy az illető milyen életutat követ az ezt a napot követő jövőben: spirituális vagy materiális úton jár e.

Ezek tények, nem pedig minősítés - a materiális emberekre ugyanakkora szükség van a világban, és a világ egyensúlya szempontjából is, de a spiritualitás (annak tévútjaival és vadhajtásaival együtt) ettől a ponttól kezdett kivirágozni. Nem mintha azelőtt nem lett volna jelen, de akkor indult el egy folyamat (amely a mai napig tart, és fog is egy ideig), amivel kapcsolatban minden embernek állást kellett foglalni.

Akkor (csak a felsőbb tudatosságom tudomásával) valahogy döntöttem, és az egész életem ebben az irányban kezdett folyni.

A legelső dolog az volt, hogy képtelen voltam többet alkoholt inni. Azelőtt sem voltam valami ivós, fiatal korban egy-két buli, részegség beesett, felnőtten, hiába dolgoztam vendéglátóban, a munkában soha nem ittam alkoholt. Születésnap, szilveszter, ilyesmi alkalmakkor, meg ha elmentünk valahova, ittam 1-1 italt, de semmi több. Úgy voltam vele, hogy szeretem az ízét, de utálom a hatását. Ez után a pillanat után viszont úgy kezdtem reagálni az alkoholra, mint valami allergiás: egy balatoni sült hal mellé megivott 1 dl bor, 2 dl szóda elegye szó szerint rosszullétet váltott ki (akkor még húst is ettem), úgy kellett hazavinni. Úgyhogy azt gondoltam, hogy ha ez van, akkor köszönöm, megvagyok anélkül az évi 5-6 ital nélkül, még a konyakosmeggyet is elkerültem. Rudolf Steiner egyébként azt mondja az alkoholról, hogy olyan a spirituális úton járó számára, mintha "valaki le akarna dönteni egy falat, és fogadna egy embert, hogy nyomja vissza a másik oldalról".

A húsevés volt a következő, kb. egy évre rá, ami "véletlenül" eltűnt az életemből. Akkor volt a TV-ben az Etka-jóga megalapítója, a kedves Benke Etka a nővérével (már akkor is 60 fölött jártak jócskán), és arról beszéltek, hogy a húsevés elhagyásával mennyire egészségesek lettek. A férjemnek akkor épp emésztőrendszeri problémái voltak, és azt mondta, próbáljuk meg. Mivel én egészséges voltam, ettem húst, csak neki nem főztem, de mivel soha nem voltam nagy hús-imádó, azért nem vezettem két háztartást, vagyis otthon ettem a vegetáriánus ételt, de ha elmentünk étterembe, akkor húsételt rendeltem (akkoriban még sokkal nehézkesebb volt étteremben normális vegetáriánus ételhez jutni). Mivel nem olyan sűrűn jártunk étterembe, sokszor hónapok is elteltek hús nélkül, aztán azt kezdtem észrevenni, hogy a régebben kedvelt ételeim nem ízlenek. A hamburgernek furcsa szaga volt, az utolsó húsétel pedig, ami lement a torkomon, egy kőszegi kiránduláson került a tányéromra.

Volt ott egy csodálatos vad-étterem (szerettem a vadhúst), és két szelet sovány natúr őz- vagy szarvascomb volt, nagyon jól elkészítve, én viszont az egyik háromnegyede után odaadtam valakinek a társaságban, annyira nem esett jól. Az illetőnek semmi baja nem lett, én viszont Kőszegtől Pestig hánytam, úgyhogy ezután azt gondoltam, hogy ha ez ennyire nem kell a szervezetemnek, akkor nem fog kapni.

1989-ben, a rendszerváltás után megszűnt az addig meglévő cenzúra, és lehetett spirituális témájú könyveket kapni. Mint sok más embernek, nekem is az Agykontroll volt az első, majd Silva másik könyve, a Gyógyíthatsz. Ha másak a gyerekkori körülményeim, akkor valószínűleg orvos lettem volna, annyira motivált a gyógyítás, ezért az, hogy a tudatunkkal, a saját energiánkkal tudunk segíteni másokon, egy csodálatos lehetőség volt számomra.

Abban az időben a sógornőm, akit nagyon szerettem, már kezdte elveszíteni a küzdelmét a rákkal szemben. Egyik nap meglátogattuk Királyréten, és ebéd után mindannyian lepihentünk egy kicsit. Az akkor épp könyvből megtanult, nagyon kezdetleges technikával próbáltam valami energiát átadni neki. Ő aludt tovább, mi közben hazamentünk. Másnap felhívott, és lelkendezve mesélte, hogy hirtelen milyen jól lett, még a kertbe is kiment dolgozni, amire már hónapok óta nem volt képes.

Ez számomra reveláció erejével hatott, hogy van itt valami, ami működik, és bár meggyógyítani nem tudtam szegényt, de ez az eset rálökött erre az útra. A '90-es évek legelején (szintén "véletlenül") találkoztam egy ukrán természetgyógyász-csoport tanfolyamával, ahol a felvételi során tehetségesnek találtak, és felvettek (Béky László eggyel fölöttem járt). Ez saját-energiás rendszer volt, amihez kapóra jött, hogy már évek óta tiszta energia-rendszerem volt (mind az alkohol, mind a húsevés eléggé alacsony rezgésűvé teszi a testet).

Lubickoltam ebben a rendszerben, sokféle dolgot tanultunk, egy kis ideig a szellemtudomány területére is kirándultam, és visszagondolva már hátborzongató, hogy néha mi mindent csináltunk (mentségemre legyen mondva, mindig a jószándék vezetett)

Valahogy elkerültem a 3. kerületi Vöröskereszt klubjába, ahol egy héten egyszer összegyűlt egy csomó, különböző módszert használó gyógyító, jöttek a páciensek és foglalkoztunk velük. Az egész ingyenes volt mindenkinek, és nagyon hangulatos. Mikor nem voltak betegek, akkor pedig egymással szórakoztunk. Pár évre rá találkoztam az Univerzális Energia nevű rendszerrel, amit egy vietnámi mester alapított. Ez is alapvetően gyógyászati rendszer volt, de nem a saját energiát használta, ezért lényegesen egyszerűbbek voltak a folyamatok és gyakorlatok. Az extraszenzorika (így hívták az ukránok rendszerét) például sokszor napi több óra gyakorlást igényelt, olyasmi volt, mint mikor egy zenész karbantartja a tudását a napi gyakorlással, az Univerzálisban viszont csak egyetlen, napi min. 5, max. 30 perces gyakorlat volt (bár az kötelező). Akkor szoktam rá a mindennapi meditációs praxisra.

Az energiagyógyász "karrieremnek" az anyám tragikus halála vetett véget (orvosi műhiba miatt, egy egyszerű műtétbe halt bele), amikor az összes tudásom csak arra volt elég, hogy diagnosztizáljam, hogy menthetetlen (két nap kómás állapot után eltávozott - erről máshol írtam már).

Időközben találtam Taijit, amit már rég kerestem. Kint Németországban az anyámnál láttam a TV-ben, ahogy egy kínai tanította, le voltak a lépések rajzolva talpnyomokkal, határtalanul megtetszett, és ahogy találtam itthon is ilyen iskolát, beiratkoztam. Pár év tanulás után már csoportom is lett, és életem egyik leggyümölcsözőbb időszakát töltöttem oktatóként. Jól fel tudtam használni az energiákban való jártasságomat is, külön tanfolyamok is voltak extraszenz-érzékelésre (bár nem a gyógyászati, hanem a gyakorlati részét tanítottam).

Valamikor az ezredforduló környékén beszedtem egy súlyos (energetikai) sérülést: olyasmihez nyúltam, ami messze meghaladta az erőmet és képzettségemet, úgyhogy akkor kezdődtek a problémák, amelyek, egyes külvilági eseményekkel és egészségi problémákkal karöltve súlyos pánikbetegséghez vezettek. Szinte minden, addig megszerzett képességem lenullázódott, és bár próbáltam tartani magam, a világban folytatott mindennapi életem is alig volt elviselhető.

Folyamatosan rimánkodtam az Istenemnek (bár a kapcsolat Vele is ellehetetlenült), hogy csináljon valamit, aztán mikor 2007 elején "véletlenül" rátaláltam az Egységre és Ammabhagavanra, akkor rögtön tudtam, hogy ez lesz az, ami kivisz ebből a mélységből. A programok 3 buszmegállónyira voltak tőlem (nem valószínű, hogy Kőbányára is elkezdtem volna járni), és bár kb. minden harmadik alkalommal megesküdtem magamnak, hogy ide többet a lábam be nem teszem, annyira fájdalmasok voltak a folyamatok, de teljesen tisztában voltam vele, hogy ez a megoldás.

Két évre rá már biztos voltam benne, hogy nemcsak résztvevője, hanem vezetője is szeretnék lenni ezeknek a programoknak, így kimentem Indiába és elvégeztem a trénerit, majd 2 év múlva egy elmélyítőt, pár évvel ezelőtt pedig egy ún. Felébredés Fesztivált.

Ez az én rövid történetem, úgy érzem, most már nem kell csinálnom semmit, sem a külvilágban (bár ha valaki hozzám fordul, akkor szívesen tartok neki programot), sem a belső világban. Ugyan minden reggel még a mai napig leülök meditálni, de egyre kisebb a különbség a meditatív és a normál tudatállapot között. Azért reggel néha belemegyek egy-két "elszállós" gyakorlatba, amit a normál életben nem lehetne, hiszen teljesen diszfunkcionálissá válna az ember, de legtöbbször Diksát küldözgetek a szeretteimnek és ha van rászoruló, akinek szüksége van rá Szóval mégis "bezárult a kör", hiszen ez is valamiféle gyógyászat, bár teljesen más, mint amivel indultam.

A kétezres évek elején, amikor kezdtem igazán rosszul lenni, az volt a legnagyobb félelmem, hogy az az érzelmi gazdagság, ami akkor nullára elveszett, soha nem jön már vissza, viszont nemhogy sokszorosan visszakaptam, hanem olyan határtalan dimenziók tárultak fel benne, amiről azelőtt nem is álmodtam.

KG. 2021. 12 .07.