Az, hogy a személyiségünk milyen elemekből tevődik össze, sok különböző tényezőből áll. Ha nem hiszünk olyan dolgokban, mint karma, reinkarnáció vagy asztrológia, akkor is ott van a számtalan öröklődő és hozott elem. Abban minden nézőponton álló egyetérthet, hogy van egy struktúra, ami különféle hatások eredményeképpen összerakódott bennünk, és az határozza meg az összes működésünket. Ezek közül vannak általánosak, pl. mindenki elrántja a kezét a forró tűzhelytől, és vannak többé vagy kevésbé egyéniek, az elme tartalmaitól és szerkezetétől függően.

Ez a cikk nem kíván ezekkel a tartalmakkal foglalkozni, erre különböző tudományágak kiváló művelői, pszichológusok, filozófusok, pszichiáterek, stb. sokkal inkább hivatottak. A jelen esetben azzal foglalkozunk, hogy mit kezdjünk azzal, ami ott van.

Az Egység tanítások szerint a személyiség - melyet a szanszkrit nyelv Ahankárának (szó szerinti fordításban: "én-csináló"-nak) nevez, a pszichológia Self-nek, a spirituális körökben pedig általában egónak hívnak - vagyis az, amire az emberek azt mondják: "én vagyok", az nem valami valóságos és állandó dolog, hanem az elme működése hozza létre. Ahogy a ventillátor forgása létrehoz egy korongot (ami nincs is ott valójában, csak a három lapát), úgy hoz létre az elme működése egy identitás-tudatot, melynek minősége és milyensége a fent említett elemek összerakódásától függ.

Az elme nem más, mint a gondolatok áramlása. Ugyanúgy, mint a szél, ami a levegő mozgásának neve. Ha nincs légmozgás, nem beszélhetünk szélről, így az elme sem képes "megállni". Képes rögzülni egy tárgyra, ideig-óráig (ez a legtöbb meditációs gyakorlat alapja), de a gondolat-áramlás megállása és az elme kiüresedése maga a megvilágosodás.

Srí Bhagavan szerint a gondolatokat nem az elme hozza létre, hanem egyfajta gondolatszférából jönnek és folynak át az elmén - megintcsak az összerakódott struktúrának megfelelően. Ennek az állításnak az elfogadása egyfajta kiinduló alap az alább ismeretett gyakorlat hatékony végzéséhez. Az ún. Mukti-mantrák is erről szólnak (a gondolatok nem az enyémek, az elme nem az enyém, stb.).

Fontosnak tartom előrebocsátani, hogy a felébredés keresése, de még ezek a szellemi gyakorlatok is nem az én megtagadását szolgálják. Szerintem töméntelen kereső itt fut tévútra - hallottam olyan tanácsot is, hogy "fogd az egódat és szegezd fel valahová". Sajnos az a baj, hogy épp eleget bántjuk egymást mi emberek, nem kellene még önmagunkat is bántani, mindenféle spirituális eszmék oltárán.

És ezzel oda is jutottunk a közepébe. A gyakorlatunk lényege az elme-tartalom megfigyelése. Vagyis akár tetszik, akár nem, az ébren töltött összes pillanatunkat kitölti egyfajta belső párbeszéd. Persze ha mondjuk egy filmet nézünk, akkor a szereplők "beszélnek a fejünkben", de akkor is megy a kommentár - ha egyedül vagyunk, akkor némán, ha van ott valaki, akkor hangosan, de mindenképpen történik, akár tudatában vagyunk neki, akár nem. Megállhat például egy szép andalító zene hallgatása közben, vagy erre vannak a meditációs technikák (más cikkekben sokat írok ezekről), de mint mondtam, az elme ekkor nem megáll, hanem rögzül, ami nem ugyanaz. Megállni akkor fog, mikor megszűnik az "én" létezése, mivel az én (egó, Self, stb.) beszél. Mint a filmben: "Nicsak, ki beszél?" Azért olyan vicces ez a film, mivel az ott szereplő kisbabáknak még nincs ilyen énje, mégis úgy beszéltetik őket, mintha lenne nekik.

Az pedig, hogy ez az én mit mond, mi a véleménye, nézetei, állapota, stb. az teljes mértékben egyrészt az alap összerakottságból, másrészt az aktuális állapotától függ. Ez az egész teljesen automatikus és tudattalan - nincs az, mint a Terminátorban, mikor egy belső terminálon sorra veszi a lehetséges válaszokat, majd kiválasztja a szerinte megfelelőt - illetve van, csak ez sem tudatos.

Az elménk nagyon hatékonyan működik. A dolgok döntő többségét automatizmusok végzik - nem is lenne idő mérlegelni sokszor - csakhogy ezek az automatizmusok gyakorlatilag nulla szabadságot adnak nekünk. A dolgok egyszerűen "úgy vannak", ahogy gondoljuk és tekintjük őket. Ez szép, az csúnya, ez így van, az meg úgy - egy teljes struktúra van minden épelméjű felnőtt ember fejében, és azt, hogy az élete pokol, mennyország, vagy a kettő között melyik szint, azt maga a struktúra természete határozza meg.

Mondok egy személyes példát. Szeretek főzni, és elég jól el is boldogulok a konyhában, de a legutóbbi időkig (amíg nem kezdtem el használni ezt a technikát) sokszor szenvedést okozott, mivel egy idő után elkezdett valami szólni a fejemben, aminek soha semmi nem volt elég jó. "Miért így, miért úgy, trehány vagy, lassú vagy, hogy lehet ilyen disznóólban dolgozni" és így tovább, vég nélkül. Emiatt sikerült még egy örömteli tevékenységet is stresszforrássá változtani.

Ha ideértél az olvasásban, tedd a szívedre a kezed, és valld be magadnak, hogy vajon te csinálsz e ilyet? Ha nem, akkor szerencsés vagy, mert valószínűleg olyan támogató közegben nőttél fel, ahol nem hallottál ilyen mondatokat, de hidd el nekem, a folyamatos mentális jólét nem csak azok privilégiuma, akik gyönyörű gyerekkorral büszkélkedhetnek, legfejjebb nekik könnyebb elérni és fenntartani.

Szóval az a helyzet, hogy a párbeszédet nem tudjuk megállítani. Ha megpróbáljuk, az hamarosan természetellenes erőlködésbe fullad, és ahelyett, hogy jobb lenne, még sokkal rosszabb lesz. Nem tudjuk megállítani, de meg tudjuk figyelni, és próbáljunk tudatosan arra törekedni, hogy ne ítéljük meg.

Ez így leírva sokkal egyszerűbbnek tűnik, hiszen ott a struktúra, ami minden megtapasztalt elemet, mint egy automata gépsor, azonnal a maga kialakított helyére tesz ("helyes, helytelen, szép, csúnya" stb.) - és ez rendben is van. Nem azt mondom, hogy kezdjünk el erőszakot tenni az elménken, hanem azt, hogy még magát az osztályozást is figyeljük meg.Ebben viszont segít a tanítás elfogadása, miszerint nem "én" gondolom ezt vagy azt, hanem, mint egyfajta TV-készülék, ezt vagy azt az adást fogtam be a nagy gondolat-térből. Mindegy, akár így van, akár nem, ez az ún. OBSZERVÁCIÓS TECHNIKA segít abban, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben.

Ha olyasvalakivel beszélek, akivel egy idő után határtalanul fárasztó lesz kapcsolódni, akkor azzal szoktam vigasztalni magam, hogy mi ugyan mindjárt elköszönünk, neki szegénynek viszont 0-24-ben el kell viselnie önmagát. Namost ha az illető elkezdené megfigyelni, hogy hogyan okozza magának a szenvedést, akkor legalább valami minimális esélye lenne abbahagyni.

Ez még nehezebb, mert ezek teljesen rögzült és beépült tartalmak. Ha bármit próbál az ember változtatni, akkor azonnal fellép az "ez nem én vagyok" érzése. Még nehezebb, hogy ha kívülről akar valaki változtatni - az emberi szenvedés döntő többsége abból ered, hogy nem fogadjuk el azt, AMI VAN - akár önmagunkban, akár másban.

Tehát a dolgok vannak valahogy, az összerakott struktúra döntő többségére semmilyen befolyásunk nincs. Hogy kik voltak a szüleink és hogyan neveltek fel, milyen kultúrába születtünk és milyen életesemények történtek - és ezek csak a fizikai elemek, szándékosan kihagytam a karmát és az asztrológiát, meg a többi, nem fizikai hatást, melyek létezésében lehet hinni, vagy nem. Szóval azt, ahogy a dolgok vannak, nem tudjuk megváltoztatni, de meg tudjuk figyelni.

Ha elég kitartóan végezzük, még az is elképzelhető, hogy átkerülünk a megfigyelő nézőpontjába, ami annak előszobája, hogy egyesül a megfigyelő, a megfigyelés tárgya és folyamata - ami maga a megvilágosodás, de mint tudjuk, az vagy megtörténik, vagy nem. Itt már semmi fennhatóságunk nincs a dolgok menetére. De azt meg tudjuk tenni, hogy megfigyeljük, mikor okozunk magunknak szenvedést a gondolatainkkal.

Ez a jó hír, a rossz viszont az, hogy leállítani nem tudjuk, akármilyen szenvedésteli is, de paradox módon minél több tudatos figyelmet kap, annál erőtlenebbé válik. Az ember azt hinné, hogy fordítva van, de az erőt nem a figyelemből, hanem az ellenállásból kapja. Egyáltalán nem könnyű ráfordítani a figyelmünk reflektorát olyasmire, ami épp hatalmas szenvedés forrása, de gyakorlással minden elsajátítható, ez is. Előbb-utóbb kialakul az elfogadás, és önmagunk elfogadása más emberek, és általában a dolgok elfogadásához vezet, ezzel pedig lecsökkentettük a szenvedés szintjét annyira, hogy marad egy csomó energia a tényleg nem elfogadható dolgokkal való szembeszállásra.

Ez alatt azt értem, hogy normális emberekben is lehetnek gonosz hajlamok, melyeket természetes módon kordában tart - éppen a "normalitása" miatt. Vagyis ne tartsunk attól, hogy kontrollálatlan kétévessé változhatunk az obszervációs technika által. Ezáltal pontosan döntési helyzetbe kerülhetünk.

Figyelem és gyakorlás - ez minden készség elsajátításának módja, legyen az bármi. Ebben az a szép, hogy még a fent emlegetett tanításokat sem kell elfogadni ahhoz, hogy eredményeket érjünk el. Döbbenetes felfedezéseket tehetünk azáltal, hogy feltárulnak olyasmik, amiről eddig úgy képzeltük, hogy evidenciák, közben csak a nézőpontunk volt. Falak és merev elképzelések helyett a világunk egyfajta tájjá változik, hegyek, síkságok, eső, napsütés, folyók és néha árvizek, de mindegyik valahogy természetes, a természet része, amelynek határtalan szépsége feltárulhat a szemünk előtt.

KG 2021 08. 22.