I.

1. S.

A 19. század vége felé kell kezdenem. Volt egy zsidó lány, akit hozzáadtak egy híres cigányprímáshoz - hogy hogyan, miért és mikor, nem lehet tudni. Akkoriban ez nem volt szokás. Amit tudni lehet, az hogy hol: Sepsiszentgyörgyön, ami akkor Magyarországhoz tartozott.

Az első gyerekük kislány lett - elég nagy csalódás, hiszen a "gyerek" az fiú. Aztán a második is. Ekkor már nagy volt az elégedetlenség, de amikor a harmadik is kislányként merészelt születni, teljes volt a kétségbeesés. Ez a gyermek korán meg is halt valami gyerekbetegségben - feltehetően érezte, hogy nem szívesen látott vendég ebben a családban. Negyedikként (végre!) egy fiú, aki megkapott minden szeretetet és kényeztetést, amit a kislányok nélkülözhettek.

A muzsikus cigány családok tradíciói szerint a fiúk zenélnek, a lányok zenészhez mennek feleségül. Az anyuka zsidósága már a múlté - feltehetően kikeresztelkedett és belesimult új családja szokásrendszerébe. Erős akaratú asszony volt - "öri"-nek becézték ("Őrmester"). Fia felnőve írt is egy dalt, ami elég híressé vált: "Galambszívet örököltem az édesanyámtól" - csak a család tudta, hogy ez mennyire távol áll a valóságtól, a nagyközönség meghatottan hallgatta.

A második lány, Bözsi balerinának készült. Ígéretes tehetség volt, de mivel még mindig csak a 20. század elején járunk, egy tisztességes lány nem lehetett "művésznő", hanem minél előbb (és mindenképpen szűzen) férjhez kellett mennie. A családi tradíciók szerint 14-15 évesen a szülők kerítettek neki vőlegényt (muzsikus családból, és lehetőleg olyan hangszerest, mint az apa). Néhányszor - felügyelettel - találkozhattak, de a lánynak nem volt beleszólása a frigybe.

A nászéjszaka katasztrofálisra sikerült. Egyes nőknél a szűzhártya meg van vastagodva - nincs kizárva, hogy a balettel járó izomfejlődések is szerepet játszhattak ebben, vagy puszta élettani tény volt, nem lehet tudni - mindenesetre az ifjú férj szikra gyengédséget sem mutatott, hanem a lábát az ágytámlának támasztva fokozta az erejét, a menyasszony pedig elájult a fájdalomtól. Ez az élmény egy életre meghatározta mind a férjéhez, mind a nemiséghez való viszonyát. A "felvilágosítása" egyébként is kimerült a különböző halálos és rendkívül gusztustalan nemi betegségek színes részletezésével.

Közben a férj, sikeres prímásként Hollandiában kapott állást. A várandós felesége elkísérte és ott hozta világra első gyermekét, aki - minő csalódás - szintén kislánynak bizonyult. El lehet képzelni, milyen lehetett egy alig 17 éves lánynak gyereket szülni egy teljesen idegen országban, idegenekkel körülvéve, akiknek még a nyelvét sem érti.

A család ekkor már Budapesten élt, elég nagy szegénységben, függetlenül az apa jó keresetétől - melyet egyébként rendszeresen nőkre költött, keresve és megtalálva mindazt, amit otthon nem kaphatott meg. Pár évvel később született egy kisfiú - végre! - aztán valami nőgyógyászati elváltozás miatt nem lehetett több gyerekük.

A harmincas évekbeli, tipikus muzsikus-család életét élték. Gangos ház, az ajtón nincs is zár (wc az udvarban), a bejárati ajtó a konyhába vezet, ahol jó esetben rotyog a tűzhelyen a székelykáposzta - ha nem, akkor valahol máshol igen, tehát oda lehet bemenni enni. Épp ezért mindig hatalmas adagokat főztek, már ha épp telt rá. Bözsi rászokott, hogy hajnalban, mikor a férje hazajött és letette a ruháját, rögtön átkutatta pénz után, és gondosan magához vett mindent, amit talált. A háztartás nem volt az erőssége, rendszerint kazalban állt a piszkos edény, legfeljebb letakarta egy konyharuhával.

Az erőszakos, őrmester stílust eltanulta az anyjától. Szerencsére a férje csendes ember volt, nem bántotta, csak néha panaszkodott :" Az a drága jó Krisztus a keresztfán nem szenvedett annyit, mint én!"

Közben kitört a háború. A cigányokat még eleinte nem vegzálták - egyébként is szegények voltak, nem volt mit elvenni - a zsidó felmenő léte valahogy elsikkadt. Annyira, hogy a család későbbi tagjai nem is tudtak róla sokáig. A kislány (Sárika) '43-ban, 14 évesen súlyosan megbetegedett, talán skarlátot, vagy más gyerekbetegséget kapott, majdnem meghalt, még az utolsó kenetet is feladta neki a pap. Aztán végül meggyógyult.

Hamarosan magas, gyönyörű, nőies külsejű fiatal lánnyá cseperedett, az összes környékbeli fiú szerelmes volt belé. Felfedezte, hogy végre meg tudja kapni azt a figyelmet és szeretetet, amit otthon nem, amit a szülei inkább az öccsére árasztottak. El is költözött otthonról, mielőtt "utolérhette volna a végzete", hogy válasszanak neki is egy prímást vagy brácsást és sorra szülhesse neki a gyerekeket. Bár még eleinte ez megfelelő életcélnak tűnt - mikor az iskolában megkérdezték a gyerekeket, hogy ki mi akar lenni, ő azt mondta, hogy édesanya akar lenni és 13 gyereket szülni. A többiek kinevették és talán pont ekkor fogalmazódott meg benne a vágy, hogy kitörjön ebből az életből, ebből a kultúrából. Szerencséjére a rasszjegyek szinte egyáltalán nem mutatkoztak rajta- barna haj, szürkészöld szem, világos bőr.

Mellesleg a 13 gyerek mind megfogant, de csak egyetlen egy kapott lehetőséget közülük a megszületésre.

Apai nagynénjéhez költözött (akiről mellesleg a nevét is kapta), akit inkább tekintett anyjának és a férjét apjának, mint az édes szüleit (a gyerekét is többet hordta hozzájuk később). Nem lehet tudni, hogy ez a szeretet mennyire volt egyoldalú, mindenesetre albérleti díjat kértek tőle, amit felemeltek, mikor vett magának egy új lemezt (mivel azt majd többször meghallgatja, amivel több áramot használ).

Egy szerencsétlen házasság vetett véget ennek az állapotnak, ami szintén nem volt hosszú életű. A férfi birtokló és elviselhetetlenül féltékeny természetű volt, egyszer például az összes ruháját és cipőjét tönkretette - az ötvenes évek elején járunk, nem volt olyan egyszerű szép holmikra szert tenni. Volt egy (megszakadt vagy megszakított) terhesség is ebből a kapcsolatból, melyet elviselhetetlen rosszullétek kísértek.

Végül valahogy sikerült kimenekülnie ebből a kapcsolatból és a vendéglátóiparban helyezkedett el pultosként, bár minden vágya a színpad volt, énekesnő szeretett volna lenni. Ebben az időben minden presszóban volt két-három zenész és egy "dizőz", a nagyobb mulatókban 10-12 fős zenekarok, ötvenes évek ide, Rákosi oda, pezsgő éjszakai élet volt akkoriban.

Beleszeretett egy orvostanhallgatóba, aki történetesen zsidó volt, és akinek nem nagyon akarózott elvenni egy lányt, aki nem zsidó. A tragikus az, hogy azáltal, hogy az anyai nagymamája zsidó volt, megfelelhetett volna a vallási kritériumoknak, viszont erről akkora csend volt a családban, hogy valószínűleg nem is tudott róla. Bár a fiú nem származott nagyon vallásos családból, egy olyan feleség, aki nem a zsidó tradíciók szerint nő fel, rendkívül elveszetté válik az előírások útvesztőjében. Egy barátnője például, aki mindkét szülője által zsidó volt, de otthon nem tartották a hagyományokat, rengeteget szenvedett az első férje családjában, főleg az anyósától ("Zsuzsika, már megint eltréflizted az egész konyhát!"). Azt mesélte, az edények többet voltak elásva, mint használatban.

Szóval ez a Pruntyi becenevű fiú vonakodott elvenni őt, ő pedig közben összeismerkedett egy zongoristával. A férfi jóképű volt - bár pár centivel alacsonyabb nála - és rögtön "bevetette a nehéztüzérséget". Hevesen udvarolni kezdett, megígért fűt-fát és mellesleg az se volt hátrány, hogy egy szép nagy budai lakásban lakott a nagynénjével és egy cselédlánnyal, akik felnevelték őt és a testvérét (az ő történetük majd a következő részben olvasható). Az is sokat nyomott a latban, hogy a bimbózó énekesi karrier szárba szökésének lehetőségét látta egy zongorista férjben, míg egy leendő orvos mellett lehet, hogy nyugodt életet élhetett volna, jó egzisztenciával, de a vágya a színpad, a csillogás és hírnév után egyre inkább csillapíthatatlanná vált. Mégis sokáig gondolkozott, mert mégiscsak a másik férfit szerette, de mikor az egyre késett a lánykéréssel, ez pedig leült télvíz idején az ajtajában és azt mondta, addig nem megy el innen, amíg igent nem mond (és az ő hibája lesz, ha tüdőgyulladást kap és meghal), akkor beadta a derekát és összeházasodtak.

A férfi egyrészt tartotta a szavát, a kor leghíresebb énektanárnőjét fogadta mellé (aki meg is állapította, milyen tehetséges), de ugyanakkor mégis családot és egy családanyát szeretett volna maga mellé. Úgy gondolom, ebben a családban végigvonul az a tendencia, hogy semmibe veszik a másik ember igényeit és akaratát. Az énektanárnő például később bizalmasan visszamondta, hogy a férfi felkereste és megkérte, ne nagyon bíztassa, akármilyen tehetség, mert neki inkább anya kell a gyerekei mellé. Ez falra hányt borsónak bizonyult, de a "gyerek-projekt" azért beindult. "Tudományosan", vagyis a férfi kiszámolta a peteérést, előtte már 1-2 héttel abbahagyta a dohányzást és kevesebbet ivott (ami akkoriban még egyáltalán nem esett nehezére), és aztán, mikor kiderült, hogy felesége mégse fogant meg, napokig nem volt hajlandó szóbaállni vele (szó szerint, nem szólt hozzá napokig).

Aztán egyszer mégis megfogant, és mit tesz Isten- kislány született.

A családi történetek között szerepel, hogy háromszor kellett kifizetni a világrajövetelét. Az orvos, aki a terhesgondozást végezte (és szép kerek összegeket zsebelt be addig) már októberben lelépett (1956-ot írunk), ezért  keresni kellett egy másikat. Mikor éjszaka, valamikor 2 körül beindult a szülés, felhívták az orvost telefonon, aki azt mondta, hogy az első gyerek reggel 10 előtt úgyse születik meg, addig is menjenek be a kórházba - azzal visszament aludni.

Ez volt az első, de messze nem az utolsó alkalom, amikor anya és gyermeke elképzelései nem egyeztek a dolgokról, úgyhogy dacára minden visszatartásnak, reggel 7-re már megvolt a baba, akit az ügyeletes rezidens segített a világra, tehát azt is honorálni kellett később.

(közjáték)

(Mennem kell valahova és egy labirintuson át vezet az utam. Jön egy kis patkány, hogy majd segít, hiszen ő minden labirintusok ismerője. Odavezet egy lefelé vezető lépcsőhöz, melynek végét egy vasajtó zárja le. Átbújik alatta egy olyan kicsi résen ,hogy le kell lapulnia, majd visszajön és azt mondja: arra kell menni. Teljes képtelenségnek találom, de csak győzköd, hogy igenis az a kivezető út, nincs másik. Tanácstalanul állok egy ideig, aztán úgy döntök, hogy visszamegyek. Azonnal bekerülök egy tágas térbe, a barátaim közé. Elmosódott alakok, de tudom, hogy hozzájuk tartozom. Azt mondják, illetve inkább valahogy érzem, hogy tudomásomra hozzák, hogy mindenképpen át kell mennem azon a vasajtón és ott és akkor birtokomban van az információ, hogy miért, tehát újra visszamegyek. A patkány már vár, közben az ajtó alatti rés már akkora, hogy ő kényelmesen átfér, én viszont sehogy sem. Ez az oda-vissza menegetés még kétszer megtörténik, aztán a kép összetöredezik és belehull valami hihetetlenül szenvedésteli állapotba. A nagyon mély rettegés az utolsó érzésem)

A kor szokásainak megfelelően a babát azonnal elviszik, annál is inkább, mert az anyánál vérzés lép fel, elaltatják, megműtik. Később, mikor megmutatják az újszülöttet, határtalan csalódás önti el: egy gyűrött, vörös arcú kis szörnyeteg tüskés fekete hajjal. Egyáltalán, az egész szülést nem így képzelte el, vett szép pongyolát, ami végül be se került a kórházba, és az egész folyamat valahogy rettenetes volt, még az orvosa sem volt jelen, most pedig itt ez a kis horrorfilmbe való rém, aki innentől a testéből fog táplálkozni. Épp elég baj volt az eddigi eltorzulás: a gyönyörű, vonzó női test, amit már annyira megszokott, egyszercsak cserbenhagyta. Legalább tudott volna produkálni valami szép kis rózsaszín angyalkát (bögyölővel, lehetőleg) erre tessék. Meg se meri mutatni a férjének.

Aki persze bejött megnézni. "Készülj fel rá, hogy nagyon csúnya" mondta neki. A férfi visszajött: "Ez tényleg nagyon csúnya". Hát mit van mit tenni, ezt kell hazavinni, nem kívánságműsor.

2. M.

Ez a történet is a 19 szd. vége felé kezdődik és egy véletlen folytán szintén Erdélyben. Egy híres polihisztor-tanár, akinek az ősei nemességet is kaptak, valamilyen csatában való részvételért ("Lófő"), feleségül vette egy másik, híres polihisztor-tanár egyik lányát. Öt gyerekük született, de a feleség sajnos belehalt az ötödik gyermek születésébe. Ugyanebben az évben másik csapás is érte a családot, a két lánygyermek közül az egyik, mindössze 15 évesen szintén meghalt. 

Trianon után a család Budapestre költözött egy szép családi házba. Az egyik fiú megnősült, egy nagyon szép olasz lányt vett feleségül, aki Fiuméból származott - ez a város Trianon előtt  szintén Mo.-hoz tartozott. Hamarosan egyik csapás a másik után kezdte érni a családot. A legfiatalabb fiúgyermek, aki már születésekor elvesztette az édesanyját, egyfajta fekete báránnyá cseperedett. Nemcsak homoszexualitása miatt, ami abban az időben még a mostaninál is kevésbé volt elfogadott, hanem önpusztító életmódja  is egyre elfogadhatatlanabbá tette a családja számára. Édesapja többször mentette ki különböző kártyaadósságokból - szerencsejáték-függő volt - míg végül sikerült egy katasztrofális méretű összeget veszítenie, ekkor felakasztotta magát a pajtában. Édesapja talált rá.

Ekkor már az egyetlen családos gyermeke TBC-ben szenvedett, ami a kor népbetegsége volt, egyelőre gyógymód és megelőzés nélkül. A házat el kellett adni az adósság rendezése miatt és beköltöztek egy három szobás emeleti lakásba. Az apa, egy hajadon lány, egy nőtlen férfi és a házaspár, akiknek addigra két kisfiuk született, a tüdőbajt pedig elkapta a feleség is.

Még a második világháború kitörése előtt mindketten meghaltak, hátrahagyva egy hét és egy tízéves kisfiút. A nőtlen testvér is meghalt, majd a családfő sem várta meg a világháború végét.

Maradt Klára, akit Kájának becéztek, egyetlen cselédlány és a két gyerek. Felcseperedve az idősebb elhagyta az országot és Svájcba ment, ahol nagy tudományos karriert futott be, mint vegyészmérnök. A másik itthon maradt és a Zeneakadémiát félbehagyva könnyűzenészként kezdett dolgozni.

A távolabbi rokonság eleinte gyanakodva nézte a filigrán és kissé nőies külsejű, bár nagyon jóképű férfit, hogy vajon nem fog-e ő is a saját neméhez vonzódni, de aztán a nők elkezdtek úgy járni-kelni az életében, mint a darazsak egy nyári délután az elveszett kertjük asztalán hagyott süteményre.

Kája soha nem ment férjhez. Rajzot tanított Erdélyben is és mikor a család átjött Budapestre, egy patinás református gimnáziumban helyezkedett el, onnan is ment nyugdíjba, már igazgató-helyettesként. Egyik tanártársa mesélte, aki apácaként tanított azelőtt, hogy amikor a rendeket feloszlatták, a nővéreket (már akit engedtek tovább tanítani) szándékosan a legrosszabb hírű iskolákba helyezték el. Őt egy angyalföldi fiúiskolába, és amikor bement az első órájára, megdöbbentő látvány fogadta. A kamasz fiúk futkostak, kiabáltak, némelyik a pad tetején ugrált, mások verekedtek, ő meg csak döbbenten állt az ajtóban, a naplóba kapaszkodva. Az egyik főkolompos észrevette és két ujját a szájába véve fütyült egy hatalmasat és elkiáltotta magát: "Kuss! A banya tanítani akar!" A fiúk ekkor elhallgattak és szépen leültek, a tanárnő megtartotta az óráját és kifelé menet megköszönte a segítséget.

Kája egyszer már végignézte, amint az értelmiségi testvére elvesz egy gyönyörű, de teljesen más közegből származó lányt. Ez újra megismétlődött, bár az itthon maradt fiú kissé eltávolodott a régi közegétől azzal, hogy bárzenészként kezdett el dolgozni, de a feleség, aki hazahozott, szintén egész más kultúrából jött. Első pillanattól nagyon ambivalens volt a kapcsolatuk. Az ifjú feleség tisztelettel vegyes rettegéssel szemlélte "anyósát", akivel minden tekintetben fényév távolságra voltak egymástól. Kája csendes, visszahúzódó, az életről, a férfiakról mit sem tudó értelmiségi volt, aki kizárólag barna és szürke ruhákat hordott, életében nem használt sminket vagy illatszert és már az ötvenes éveiben öregasszonynak nézett ki. Sárika viszont a kor szépségideáljának megfelelő alkatú volt, magas, és hihetetlenül intenzív nőies kisugárzással bírt. Univerzumának központi tengelyét a szép ruhák, cipők és minél drágább ékszerek jelentették, képzelni se lehetne két ennyire eltérő karaktert.

A súrlódások mégsem voltak gyakoriak, és mikor megszületett a kislányuk, Kája belevetette magát a gyereknevelésbe. Ez a szülők számára nagyon kényelmes volt, gyakorlatilag levett róluk minden feladatot. A háztartást a cselédlány látta el.

(közjáték)

Hirtelen feleszmélek. A hátamon fekszem, fogalmam sincs, hol vagyok és hogy kerültem oda - mellesleg arról se, ki vagyok egyáltalán. Csak a puszta eszmélet van. Minden nagyon nagy, hatalmas bútorok és három, szintén hatalmas lény, akik dühösen vitatkoznak fölöttem. Nem értem a szavakat, de tisztán veszem az egymásnak feszülő indulatokat és ellenállást. Aztán (mint mikor hirtelen felkapcsolják a villanyt és mindent elönt a fény) egy csapásra világossá válik előttem, hogy ki vagyok, hol vagyok és meglátom az egész jövőmet, az egész életet, amit ebben a testben kell leélnem. Látom az összes szenvedést, ami rám vár, megértem, kik ezek az emberek körülöttem és azt is sejtem, min vitatkoznak (rajtam). Ahogy felfogom, az egész helyzet akkora elkeseredéssel tölt el, hogy elkezdek harsányan bömbölni, hiszen jelenleg ez az egyetlen eszközöm az érzéseim kifejezésére

3. S

A házaspár az esküvő után beköltözött a szép budai, nagypolgári lakás egyik szobájába - illetve inkább kettőbe (háló, nappali). Magas mennyezet, kilátás a budai Várra, első látásra ideálisnak tűnt számára. Annyira különbözött a szülei lakásától (akármennyire akart, nem tudott rá "otthon"-ként gondolni). Az első, leginkább szembetűnő dolog a csend volt. Eddig elképzelhetetlen volt számára, hogy így is lehet élni. Nincs jövés-menés, nem szól a rádió egész nap, nincs ordítozás, zenélés - az összes zaj a könyvek lapjainak surrogása, meg néha az, amikor a férje a pianínón gyakorol. Egy idő után kicsit nyomasztónak, de ugyanakkor végtelenül felszabadítónak találta. Az öccse közben megnősült, született egy fia és a felesége épp várandós volt a következő gyerekükkel. A szülőkhöz költöztek, akik közben átmentek az Üllői útra egy kicsit nagyobb és komfortosabb lakásba (még fürdőszoba is volt - igaz, a kádban a szenet tartották, hogy ne kelljen olyan gyakran lemenni érte a pincébe). Ez a lakás sem volt akkora nagy, két egymásba nyíló szoba, ráadásul a Muter ( így hívta a szüleit: Muter, Fater - ebben a sorrendben) egy időben még balettiskolát is üzemeltetett kisgyerekeknek az egyik szobában. Mindegy, egyáltalán nem zavarta őket a zsúfoltság, megszokott volt, nagyszülők, szülők, két-három gyerek, legalább élet van a lakásban.

Ebből a közegből menekült ki a csendbe - oda, ahol az emberek normál hangerővel szólnak egymáshoz, és nem találják viccesnek a szellentést. Mellesleg ez utóbbi tette be nála a kaput, mikor egyszer ebéd közben (!) valaki elengedte magát otthon, és szégyenkezés és bocsánatkérés helyett csak nevettek, aztán parázs vita alakult ki arról, hogy vajon el tudná e rotyogtatni a Rákóczi-indulót. Mikor a kislány már megszületett, akkor is kerülte a találkozást velük, inkább a nagynénjéhez vitte "unokázni" a gyerekét (érdekes, azok egyszer se látogatták meg őket, mindig nekik kellett vinni a kicsit).

A várandósság idejét ambivalens érzésekkel élte meg. Egyrészt végtelenül boldog volt, hogy vége a "napokig nem szólok hozzád, mivel nem fogantál meg" időszaknak, másrészt rémült döbbenettel nézte gyönyörű testének változásait. Mikor már folytak a harcok és nem volt közlekedés, átmentek Pestre egy kölcsön babakocsiért. Ahogy az alagútban megvilágította a fény, elborzadva nézte, ahogy árnyékának hatalmas hasa billeg a lépései ritmusára.

(közjáték)

Egy szobában vagyok, amit felismerek, mint a szüleim hálószobáját. A fény a szokásos, halvány derengés, mivel nincs fényforrás, a látás egyszerűen csak lehetséges. A szüleim jelen vannak, de nem látom őket, csak magamat. Az alakom leginkább a Mischlein-babára hasonlít, fehér, puha gömbökből állok. Illetve lehet, hogy csak egyetlen gömb vagyok, az egész létezésem puha, fehér lágyság. Egyszercsak velem szemben megjelenik egy alak, amely narancssárga lángokból áll. Van valamiféle, halványan emberi alakja, de a természete a lobogó, forró, narancs ragyogás. A lángnyelvek elérnek, és robbanásszerű megsemmisülést okoznak bennem.

Mikor a gyereket hazahozták a kórházból, az alakja lassan elkezdte visszanyerni a régi formáját (bár a terhességi csíkok halványan megmaradtak), az élete viszont fenekestől felfordult. A kis szörnyeteg folyamatosan üvöltött. Kivéve, mikor csámcsogva táplálkozott a melléből. Pár perc csend, aztán megint ordítás. Kája tanácstalanul állt, hiszen soha nem volt dolga újszülöttel - a testvére árvái már nagyobbacskák voltak, mikor rámaradt a nevelésük. A gyerek apja pedig személyes sértésnek vette, hogy nem tudja kialudni magát a fáradságos éjszakai munka után.

Az is kiderült, hogy a legyeskedő hölgyek egyáltalán nem tűntek el a házasságkötés után sem. A férj huszárvágással oldotta meg a problémát: "nyitott házasságban élünk, te is csinálhatsz, amit akarsz". Persze, szegény csinálhatott volna, ha nincs a kis csecsszopó. Rászokott, hogy kihívja az orvost, talán az tud valamit kezdeni vele, de az is csak ingatta a fejét és egyre barátságtalanabb lett végül kerek perec kijelentette, hogy csak akkor hívják, mikor a gyerek beteg.

Az első egy-két év rémálma után rendeződni látszott a helyzet. Kája kisajátította a kicsit (hála annak a Magasságos Istennek!), és a dolgok visszatértek a normál kerékvágásba. Délelőtt alvás, délután próbák, este pedig gyönyörű frizura (két perc alatt fel tudott fésülni egy hatalmas kontyot, ami még inkább királynőivé tette a megjelenését), ragyogó flitterekkel kivarrt estélyi ruha, körömcipő, illatszer és hatalmas (aranynak tűnő) ékszerek. Végre életében először azonosnak érezte magát önmagával. Még a kis béka is szájtátva csodálta a szürke szoknya mögül.

Nevet szerzett a szakmában, egyik nyáron pedig beesett egy külföldi szerződés is - igaz, csak Bulgária, de sebaj, van tengerpart, az egész család felkerekedett és maradt a szokásos felállás: Kája a gyerekkel, ők pedig emberi életet élhetnek. Ha néha megrohanta az anyai érzés, majd' megfojtotta a kicsit a babusgatásával - amire persze az megint elkezdett reklamálni. Rendkívül hamar megtanult beszélni. Szerinte azért, hogy még árnyaltabban tudja kifejezni a követelőzéseit, de azért vicces volt, mikor egy farakáson állva Tóth Árpádot szavalt a többi gyereknek (akik persze gurultak a nevetéstől a kis majmon). Mindegy, néha lehetett produkáltatni.

A férje egy percig se tett le arról, hogy elhagyja az országot. Már a nagy hasával neki akarta indítani a határnak - még szülészeti könyveket is vett, hogy majd ő levezeti a szülést, ha útközben megindul - szerencsére Kája hallani sem akart róla. Megnyugodott, hiszen meg is halt volna, ha nincs kórházban. Ott Bulgáriában férjében ismét felmerült a gondolat, csak ezt még meg se osztotta a családdal, egyszer csak hirtelen eltűnt. Eltelt egy hét, teljes volt a zűrzavar, végül előkerült és kiderült, hogy a bátyjánál kötött ki Svájcban, aki egyszerűen hazazavarta.

Hazajöttek és egész normális kerékvágásban mentek volna a dolgok, ha nincsenek a folytonos nőügyek. Akkor találta ki magának a jelszavát: "engem meg lehet csalni, de megelőzni nem" - és belevetette magát az őt csodáló férfiak körébe. Kája gondosan megpróbált nem tudomást venni minderről és a kislányt is kívül tartani - nem volt nehéz, hiszen az már az ő szobájában aludt. Döbbenetesen korán megtanult olvasni. Volt egy felfújható gumilabda, ami földgömböt ábrázolt, ráírva az országok nevei. "Ez milyen betű? És ez? Kérlek, csak még ezt az egyetlen-egyet mondd meg!" Ennek nem lehetett ellenállni, pedig pedagógusként ellenezte, szerinte írni-olvasni az iskolában kell megtanulni. Saját meséjük volt egy ősközösségben élő nagycsaládról, de a világirodalom remekeit is elmesélte, bár a kislány nagyon érzékeny volt, képes volt teljesen vigasztalhatatlanul sírni, ha bárkit bántottak. Viszont a Micimackót imádta, tudta fejből az egészet.

4. C

Baba - eleinte így hívták. Utálta, ha így szólították, van neki saját neve. A másik dolog, amit ki nem állhatott, a "felnőttek" lekezelő viselkedése. Mintha két univerzum lenne: az övé és mindenki másé. Kája volt az egyetlen, aki úgy beszélt vele, mint egy normális emberi lénnyel. A világ gyönyörű, tele határtalan szépséggel és rejtéllyel - és rengeteg fenyegetéssel, aminek legtöbbször a többi ember a forrása. A felnőttek még hagyján - nagyrészt oda se figyelnek rá - a gyerekek viszont igazi rémálom. Kegyetlen kis szörnyetegek. Legszívesebben egyedül játszott, nem volt szüksége senkire, másik gyerekre meg végképp nem. Órákig tudott nézni egy vízcseppet, ahogy tükröződnek benne a fények, az ablakon a zúzmarát, de nagyon élvezte Kája könyveit is. Bármelyiket levehette a polcról, legjobban egy többkötetes csillagászati munka kötötte le. Valahogy mindig úgy érezte, hogy ott, a távoli csillagködök között, talán ott képes lehetne otthon és biztonságban érezni magát, mert itt minden rettenetesen ijesztő. Igazi rémálom volt a város, ahova pár hónapra leköltöztek (ott kaptak szerződést a szülők). Egy olyan úton kellett végigmenni, amelyen végig borzalmasan megcsonkított akácfák álltak. A szép vastag törzs nem dús lombkoronában végződött, ahogy kellett volna, hanem valami torz, göcsörtös bumszliban, amiből vékony, beteges ágak nyújtogatták ki karjaikat. Nappal sem szívesen ment arra, sötétedés után viszont igazi cirkuszt rendezett. Egyszerűen fel nem tudta fogni, mások miért képesek csak úgy elsétálni ezek alatt a szörnyek alatt, a lenéző, megvető sajnálkozástól pedig toporzékolhatnékja támadt. Persze nem tette, mert normális gyerek ilyet nem tesz, ezt a szülei gondosan belénevelték. Mint például azt is, hogy "nem kavicsozunk", vagyis nem lehet köveket felvenni a földről, pedig olyan hihetetlenül élvezetes a színük, formájuk, a tapintásuk, ezzel is órákig el lehet lenni.

Kája olyan volt számára, mint a levegő. Valami, ami körülvesz, éltet, de nem hívja fel magára a figyelmet, viszont nélküle egyszerűen lehetetlenség létezni. A szülők... Apa: csendben kell maradni, nehogy felébredjen, alszik, mert fáradt. Néha mellé lehet bújni az ágyba és akkor az ujjaiból vicces állatkákat formál, akik a takarón rohangálnak. Rövid ideig hangos kacagás, aztán "menj vissza szépen a szobádba".

Anya ... Anya gyönyörű. Illatos, ragyogó...Anya tupírozza a haját, festi a körmét, olyan, mint egy műalkotás, amit csak messziről szabad csodálni, mert elmázolódik a rúzsa. Jó lenne, ha például megvigasztalná, mikor elesik, vagy megmentené a darázstól (retteg a bogaraktól - persze mitől nem?), de valahogy ez soha nem történik meg. Olyan, mintha személyes sértésnek venne mindent, talán még a puszta létezését is...

Rendszeresen van az arcán egy olyan kifejezés, mint mikor az állatkertben egy nagyon csúnya, idétlen kismajom csinál valami vicceset. Egy ajkbiggyesztő, kissé lenéző mosoly, amiben ott van a kedvesség, de az elhatárolódás is.

A világ egyelőre elviselhető, tele van szépséggel és érdekes dolgokkal. De ez nem marad mindig így.

5. K.

Micuka végre megnősült. Elég nyomasztó volt már nézni a jövés-menést az ágyában, bár próbált diszkréten nem tudomást venni a nőkről és arra gondolt, az imái kicsit túlságosan is meghallgattattak, mikor azt kérte, hogy nehogy az legyen vele is, mint szegény Jencivel, Isten nyugosztalja - bár soha nem tudott szabadulni attól a félelmétől, hogy a pokolba került, hiszen eldobta az életét - azt a kincset, amit csak az vehetett volna el, aki adta. Sárika kedves nő, bár kissé harsány és talán jobb lenne, ha kevésbé lenne szép. Emlékeztet Jolikára -(bár Jolika inkább olyan volt, mint egy akvarell, Sárika viszont valami hatalmas, színes expresszionista vászonra hajaz). Szegény Jolika, mennyire szerette volna megérni, hogy unokái születnek, nem szabadna ilyen fiatalon meghalni az embereknek, még a negyvenet se töltötte be. Igaz, Imike még előtte elment. Fel se tudták nevelni a fiaikat és nem láthatják most ezt a kislányt sem, milyen kár. Milyen büszke lehetett volna Ervinre, híres vegyész, még valami eljárást is elneveztek róla. Micuka is sínen van, bár jobb lett volna, ha nem hagyja abba a zeneakadémiát, de legalább jól keres, és ami a legfontosabb, boldog. Legalábbis reméli.

A kislányt Babának hívják, amit utál, ezért ő Cicának nevezi. Balkezes, ez elég hamar kiderült, mit Édesapa, egyébként is félelmetes a hasonlóság, ha hinne ilyesmiben, azt gondolná, ő tért vissza pontosan száz évvel a születése után, persze ez butaság. Azon gondolkozik, merre kellene majd terelni. Még nagyon kicsike, de széles érdeklődési körrel - hát persze, hiszen kisgyerek, bár erről mindig emlékeztetnie kell magát, mert sokszor egyáltalán nem úgy viselkedik. Egy ideig kertész akart lenni, de mikor megtudta, hogy a kertész nemcsak a saját kertjét gondozza, akkor elhatározta, hogy orvos lesz. Négyévesen. Igen, talán ez lesz a jó vonal, majd meglátjuk. Egyelőre csak mesél mindenfélét, a szépirodalom remekeit is (persze az ő szintjén) és mutogatja a növényeket, mi micsoda. A kicsi, mint valami szivacs, úgy szívja magába az információkat, remélhetőleg ilyen is marad, mert az orvosin lesz mit megjegyezni. Persze addig még sok idő van és talán nem is fogja megérni, de legalább azért imádkozik, hogy érettségiig el tudja kísérni kis védencét. A szülők nem nagyon foglalkoznak vele, az anyukája különben is elég műveletlen közegből jön, egy könyvet nem látott még a kezében. Mindegy, kedves, jólelkű nő és Micuka imádja, ez a lényeg.

A nyarakat évek óta ugyanott töltik: Balatonlellén, a kosárfonóéknál laknak és a házaspár a közeli étteremben dolgozik, a saját zenekarukkal. A napok  strandolással, lángosozással telnek, idilli az egész életük. A kislány jövőre iskolába megy. Ez a nyár viszont más: Micuka májusban kapott egy svédországi szerződést, sokszoros pénzért. Nem volt mit tenni, helyettest kellett szereznie a zenekarba.

A helyettese magas és rendkívül jóképű, bár az erősen kopaszodó feje levesz kicsit a vonzerejéből (Micukának dús fekete haja van - Jolikától örökölte, tőle meg a kislány). Ha jól belegondol, már legelőször volt valami rossz érzése ezzel az emberrel kapcsolatban. Nagyon más, mint Micu - nagydarab, férfias. Valahogy a lelke mélyén mindig is tudta, hogy ebből baj lesz, de, mint mindig, most sem szólt semmit. Pillanatok alatt megtörtént, hogy a férfi nemcsak a zenekarban, hanem az ágyban is "helyettesített". A kislánynak megmondta, hogy ne menjen be a nagy házba - ők a kisházban laktak, a háziak nyári konyhája mellett.

Aztán megtörtént. Megint az ágyban henteregtek, mikor bement, de Sárika nemhogy elszégyellte volna magát, hanem még neki állt fejjebb. A szemébe vágta, hogy elege van Micuból, elválik, ő meg maradjon kint Svédországban, úgyis mindig nyugatra vágyott. A férfi meg csak bambán nézett. Ekkor hirtelen úgy érezte, mintha rászakadt volna az ég. Azt se tudta, hogy került vissza a kisházba, ahol a kislány ránézett és elkezdett sírni. "Nagymama, feküdj le, mert beteg vagy!" Egyszerűen nem értette, mi baja van, sose szokott így viselkedni, de az csak egyre kétségbeesettebben hajtogatta. Aztán ő is megérezte a jobb oldalában a gyengeséget és a tükörbe nézve meglátta a félrefittyedt száját.

Nemsokára kijött a mentő és elvitte. Egy hónapra rá úgy halt meg, hogy kis védencével többé nem látták egymást.

6. C

Azon az őszön két dolog történt: elkezdődött az iskola és meghalt Kája Nagymama. Ez utóbbi még évekig egyfajta mantraként működött, amikor abba kellett hagyni az egyébként abbahagyhatatlan nevetést. "Meghalt Kája Nagymama" és már el is szállt az addig fékezhetetlen jókedv, ami épp nem tetszett valamelyik felnőttnek.

Igazából történt egy harmadik dolog is, Apa elment, de ez szinte alig volt észrevehető. Anya ezt úgy kommunikálta le, mikor ősszel egy magas, kopasz ember foglalta el Apa helyét: "Az volt az Apa, ez meg most lesz az Apuka, jó?" Neki az Apuci jobban tetszett, de egy ideig még Antilop bácsinak hívta, mert ez hasonlított a nevére. Szegény próbált valahogy kapcsolódni, de az nem sokat használt, amikor ő egyszer azt találta mondani, hogy Apa majd hazajön és akkor kivágja innen - ebből persze nagy sértődés lett és csak akkor nyugodtak meg, amikor megegyeztek abban, hogy "egy gyerek ilyesmit nem mond magától, biztos valaki betanította". Ha egy kicsit jobban belegondolnak, rájöhettek volna, hogy gyakorlatilag nem maradt senki körülötte, akit érdekelt volna a betanítása, de a bármibe belegondolás soha nem volt az erősségük. Attól fogva úgy gondolt rájuk, hogy "ők" - ha dühös volt, akkor "azok".

Az iskola nem volt rossz, ferdén szembe laktak vele, egy helyen kellett csak átmenni. Első nap elkísérték, aztán egyedül járt. Az emeleten tanultak a "kistancsik", vagyis akik majd tanítónénik lesznek, ez csak onnan derült ki, hogy egyrészt nem volt szabad felmenni, másrészt néha volt olyan tanóra, amit egy fiatal, halottsápadt és remegő hangú lány tartott a megszokott tanítónéni helyett és hátulra beült egy csomó felnőtt. Felvételi is volt ebbe az iskolába, de csak annyit kellett csinálni, hogy mesélni egy képről, ami nagyon könnyű volt számára. Órákig tudott volna mesélni bármiről, akár volt hozzá kép, akár nem.

Az órák nagyrészt elég unalmasak voltak, mert nagyjából már ismert mindent, amivel viszont soha nem boldogult, az a betűk kerekítése. Fel nem tudta fogni, hogy miért csak az az egyetlen elfogadható forma egy betű számára, amit a táblára rajzolnak. Persze a balkezességére fogták, de szerencsére nem akartak ráparancsolni, hogy fogja a másik kezébe a ceruzát, mert egyszer tanítás után a balkezeseknek (rajta kívül még négyen voltak) ott kellett maradni és mindenféle feladatokat adtak. Az egyik az volt, hogy egy papírlapból ki kellett vágni öt négyzetet. Levágott egy csíkot és felaprította négyzetekre, aztán figyelte, hogy hogyan szenvednek a feladattal a többiek. Végül az volt az eredmény, hogy a többieket tessék átszoktatni, őt viszont semmi esetre nem szabad, mert az agyféltekéi így vannak beállva.

A napok viszont mintha légüres térben teltek volna. Kája Nagymama eltűnt és nem volt helyette senki más. Volt a szomszédban egy kedves néni, akihez be lehetett menni és akkor mesélt, bár nem olyan érdekeseseket, és ő pedig hamarosan felfedezte a könyvek világát, azt az univerzumot, ahol bármikor menedéket lehet találni. Volt egy másik néni, az első a sorban, akiket Anya fogadott pénzért, hogy ne kelljen már neki még vele is foglalkoznia, van dolga elég. Kája Nagymama bútorait kidobták és kapott gyerekbútort, fekete táblával, amire rajzolni lehetett. Még valami történt. Anya elfalaztatta a nappali és a szobája közti ajtót, jött egy kőműves és téglákat rakott bele. Azért volt erre okvetlenül szükség, mert különben nem lehetett volna szépen berendezni a szobát, annyira útban volt ott az az ajtó, az ő oldaláról pedig lett egy jó kis szekrény.

Ebből az időből Anya mintha egy üstökös lett volna, aki keresztülszáguld a szobán: "Írd meg a leckét!" "Szépen írjál, rajzold a betűket!" Hogy mi a lecke és van e vele valami nehézsége, soha nem kérdezte meg. Persze nem volt, de azért jólesett volna. Mindig irigyelte a többi gyereket, amiért olyan szépen be van kötve az összes könyve és füzete kék papírba - ami persze kötelező volt és az övé is be volt kötve, de nagyon rondán, csak úgy összecsapva.

A következő nyáron is Lellén dolgoztak, de már új helyen laktak. Rászokott, hogy délelőtt, amíg "ők" aludtak, átjárt a kosárfonóékhoz. Megpróbálta elképzelni, hogy ott van Kája Nagymama, de nem ment, ehelyett a kémény oldalán egy sötét lyukat bámult, ha sokáig nézte, képes volt valahova átmenni, ahol sokkal jobb volt. Otthon, a szobájában néha hallott lélegzést, mikor nem volt ott senki, de leszokott róla, hogy szóljon, mert úgy kezelték, mint egy hülyét.

Hetek teltek el már így, amikor egyik nap talán kicsit tovább maradt, és mikor visszaért, már fent voltak. Azonnal elkezdtek kiabálni vele, hogy "elcsavargott". Mikor megmondta, hogy hol volt, Anya hirtelen elhallgatott egy pillanatra és megváltozott az arckifejezése, majd ott folytatta, ahogy abbahagyta. Hogy ilyet nem lehet csinálni, mert ők nagyon izgulnak ilyenkor. Aztán úgy fordult oda az új férjéhez, mintha ő nem is lett volna ott, és azt mondta, meg kéne büntetni, de nem akarja megverni, mit csináljanak. Az azt mondta, térdeltessék a sarokba. Így is lett, beküldték egy szobába és le kellett térdelnie. Végtelenül megalázónak tartotta (többször benéztek rá, hogy még mindig ott van e). Egy idő után eszébe jutott, hogy a katolikusok térdelve szoktak imádkozni. Bár ők reformátusok voltak, azt gondolta, az Istennek biztos mindegy, és ha már itt kell térdelni, kihasználja az időt. Igazából nem is Istenhez imádkozott, hanem Kája Nagymamához, hogy inkább ott szeretne lenni, ahol ő van, mert ezeket egyáltalán nem érdekli, mi van vele, feltéve ha jelen van és hallgat. Egy idő után aztán nagy kegyesen megengedték, hogy felálljon és megígértették vele, hogy nem megy sehova, de egyszer se mondták, hogy "jaj de jó, hogy előkerültél" és délelőttönként azután se vigyázott rá senki.

Pár hónapra rá majdnem sikerült, amit kért, magas láza volt és nem tudott az ágyból felkelni, de akkor ahányszor magához tért, Anya mindig az ágya mellett ült, ilyennek még soha nem látta - igaz, ennyire rosszul nem is volt még soha, de azért jó volt. Ha elkezdett fölfelé nézni, mindenféle szép dolgot látott, kár, hogy ilyenkor Anya mindig sírva követelte, hogy ne oda nézzen, hanem rá. Végül jobban lett, még kórházba se vitték.

7. M

Ha tudta volna, hogy ez lesz, soha nem vállalja el azt a szerződést. Pedig Svédország gyönyörű, tele van nagydarab szőke nőkkel, akiknek szemernyi gátlásuk sincs, ha ágyba kell bújni egy csinos zongoristával, úgyhogy olyan volt minden, mint a mennyország, egészen addig az ominózus telefonhívásig, ami egyenesen a pokolba repítette.

Sárika közölte, hogy elválik, ő pedig haza se jöjjön, mert nem lesz hová, ja, és Kája agyvérzést kapott, kórházban van. Teljesen sokkos állapotba került. Az első gondolata az volt, hogy otthagy csapot-papot és felszáll a repülőre, de ennek teljes anyagi katasztrófa lett volna az eredménye. Aztán leült és elkezdett gondolkodni. Itt van Nyugaton, ahová mindig is vágyott. Sárika mást szeret. Ha visszamegy, rengeteg olyan nehézséggel kell szembenézni, amit képtelen megoldani. A legrosszabb rémálmában verekedett azzal a nagydarab állattal - már százszor megbánta, hogy pont őt kérte fel helyettesnek - persze, mégis, mit gondolt?! Hiszen ő találta ki ezt a "nyitott házasság" dolgot, hogy nyugodtan csajozhasson, tulajdonképpen, ha jól belegondol, nem is reklamálhat. Akkor mi lesz, hármasban fognak élni?! "Négyesben", mondta egy hang a tudata mélyén, Istenem, hát a kislány, erre nem is gondolt eddig! Ez lesz az igazi veszteség, nem a lakás vagy a felesége! Aztán ugyanaz a hang, ami az előbb figyelmeztette, tárgyilagos stílusban azt mondta neki, hogy ezt talán túl lehet élni és lehet akárhány másik gyereke, emiatt azért csak nem kéne visszarohanni. Különben is, akár ki is hozathatja, addig meg majd leveleznek, már tud írni, hiszen iskolás.

Végül azért nem nyugodott bele ilyen könnyen, megkérte Sárikát, hogy gondolja át mégegyszer és válasszon kettejük közül. Karácsonyig van idő, akkor jár le a szerződés, minden további következmény nélkül haza tudna jönni - és haza is szeretne jönni, meg van bocsátva a félrelépés, folytathatják ott, ahol abbahagyták. De persze ez süket fülekre talált, még azt is a szemébe vágta, hogy soha nem szerette igazán, csak engedett az érzelmi zsarolásnak - na persze, meg a szép lakás kellett, az az orvostanhallgató pedig úgyse vette volna el soha. Ahelyett, hogy megköszönné, hogy bekerült egy normális családba abból a disznóólból, na mindegy. Visszafogadta volna, de ha nem akarja, akkor jobb ez így. Kája közben meghalt, még a temetésén sem tudott ott lenni, szakadoznak a szálak, hát akkor legyen elvágva az egész. Lezárja a múltat, itt egy új ország, új élet, még fiatal, előtte áll minden.

Elment az ügynökéhez, közölte, hogy kint akar maradni, szerezzen munkát továbbra is. A hatóságoktól egyszerűen csak menedékjogot kellett kérni, rögtön megadták és egy csomó segítséget is kapott. Aztán megismerkedett egy néggyerekes nővel, aki annyira beleszeretett, hogy otthagyta érte a családját és összeházasodtak. Született egy fiuk, két évre rá pedig megszületett egy kislány, aki mintha az otthonhagyottnak a tükörképe lett volna. Ez volt az a pont, amikor megnyugodott. Most már teljesen lezárta a múltat.

8. S

Amikor kiderült, hogy gyorsan helyettest kell szerezni, teljesen kétségbeesett, egészen addig, amíg meg nem látta Őt. Még az sem zavarta, ahogy világít a kopasz feje. "Az én hajasbabám", így hívta később. Olyan volt az egész, mint mikor egy lassú folyású folyón evezgetve hirtelen elragadja a csónakot egy zuhatag. Nincs mit tenni, az ár elragad, az ember kapálózik, hogy a feje legalább a víz felett maradjon, aztán elengedi magát és belezuhan egy örvénybe - forog, forog és egy szédületes, csodálatos világban találja magát.

Most jött rá, hogy igazán eddig még soha nem volt szerelmes. Amit annak hitt, az ennek a halvány árnyéka volt csupán, papírmasé utánzat. Mintha egyszerre két világban élt volna. A külvilágban ment minden a normál kerékvágásban, Kája kivitte reggel a gyereket a strandra, bevitte ebédelni, ők felkeltek, strand vagy próbák, este fellépés, de mintha egy része (kicsi része) robotként működött volna, ami teszi a dolgát, a legnagyobb része pedig a fellegek felett szárnyalt, rózsaszín ködben. Hű, de közhelyes! Persze mindig is vevő volt a romantikus történetekre, neki nem lehetett elég sablonos vagy szentimentális egy történet, ha szerelem volt benne, akkor imádta. Most pedig mintha az égből is szerelem csöpögött volna eső helyett, a szél rózsaszirmokat fújt, a madarak boldogságot daloltak. Ebbe a csodába nyitott bele Kája és kezdett el értetlenkedni. Mit tudhat egy ilyen aggszűz a szerelemről! Akkor viszont teljesen kétségbeesett, mikor az szélütést kapott, teljesen véletlenül ez után a beszélgetés után - bele sem mert gondolni, hogy talán a stressztől, nem, ez nem lehet, tiszta véletlen az egész.

Innentől már ment minden, mint a karikacsapás. Micut felhívta és elmondta neki, hogy el akar válni, mást szeret, ő meg maradjon kint, hiszen úgyis mindig ezt akarta, nem? MIndenkinek az lesz, ami a számára a legjobb, a sors nem is tudta volna jobban intézni. A kislány majd megszokja az új apukát és ő meg végre olyannal élhet, akire mindig is vágyott. Az élet gyönyörű.

Vége az első résznek