II.

1.

Lassan leszokott róla, hogy "Apának" és "Anyának" nevezze őket, mint régen. A nevükön, vagy a nevük kezdőbetűjével gondolt rájuk, persze ha meg kellett szólítani őket, akkor nyilván nem, de S egyébként is szinte tobzódott ezekben a nevekben. Az első fizetett felvigyázóját még Maja néninek kellett hívni, de aztán jöttek a nevek: Mami, Anyus, Apus. És Apuci. Ez az új férjet jelölte, évtizedekkel később is felfordul tőle a gyomra, pedig az soha nem bántotta. Egy ideig még próbált kedves is lenni, de annyira más világban éltek, hogy nem értettek szót egymással, róla meg lepergett minden.

Mióta Kája Nagymama meghalt, a valóság mintha szétszakadt volna. Egyrészt hamar megtanulta, hogy kell viselkedni ahhoz, hogy "a lehető legkevesebb probléma legyen vele" (amint ez elvárható), másrészt az is tudatosodott benne, hogy egyedül maradt. Mindegy, hányan veszik körül, segítségre nemhogy nem számíthat senkitől, hanem sokkal rosszabb. Igazából alapból nem elfogadható senki számára az, amilyen valójában, nem segítenek, ha problémája van, hanem hibáztatják, meg hogy úgy kell neki. Ezért a legjobb, ha csendben marad.

Harmadik évvégééig egész jó volt minden. Lettek új "nagyszülők" - bár ők sem jöttek fel soha - de legalább náluk szép volt minden. Tisztaság, a fotelok háttámláján kis horgolás a fejnél, üvegezett vitrin porcelánokkal (hozzányúlni szigorúan tilos!), és a vasárnapi ebédhez szépen meg van terítve, herendi levesestállal. Felismerte a herendit, mint a meisszenit is, sőt Kája Nagymama azt is megmutatta neki, hogy melyik a valódi és az utánzat (mindkettőből volt otthon - könnyű volt megkülönböztetni). Mindenesetre ez sokkal jobb volt, mint Bözsi mamáéknál, ahol ki kellett piszkálni a villa ágai közül a beleszáradt ételmaradékot evés előtt.

Lettek új unokatestvérei - a régiekkel egyébként sem találkoztak túl sűrűn - a lány két, a fiú négy évvel volt fiatalabb. Egy idő után a lánnyal összebarátkoztak (a fiú a saját testvérét is utálta, rossz volt neki, hogy kapott egy szövetségest az "ellensége"). Aztán persze ez sem tartott sokáig, mert "rossz hatással volt rá". Elkövette azt a hibát, hogy egy idő után beavatta pár dologba - például hogy lehet egy vízparton állva a túlsó partra képzelni magát, meg ilyesmikbe - de rosszul sült el, a kislány elmondta a szüleinek és ettől kezdve kevesebbet találkozhattak. Azért egyszer elvitték magukkal nyaralni, a szakszervezeti üdülőbe. Ekkor már S rászokott, hogy ékszereket aggat rá - őt nem érdekelte, de addigra már megszokta, hogy ne szóljon egy szót se ("hálátlan, ahelyett, hogy örülnél!"). A gyűrűk általában túl nagyok voltak, cérnát kötöttek rá, ami aztán egy idő után lemállott és a gyűrű elveszett. Felnőtt fejjel már világos lett számára, mekkora hiba egy gyereket ékszerrel küldeni nyaralni, de akkoriban a világ úgy volt összerakva, hogy minden, amit a felnőttek csinálnak, tökéletes, ő pedig vigyázzon, hogy nehogy hibát kövessen el.

A gyűrű elvesztése miatt egész nap sírt. Szó szerint. Mintha a könnyek kiapadhatatlan forrását néha megnyithatta volna valami, és akkor nagyon nehéz volt becsukni azt az ajtót. Éjszaka aztán rászóltak, hogy most már elég legyen, mert nem lehet tőle aludni. Nem az ékszert sajnálta, az nem jelentett semmit számára, hanem azt, hogy ő most rosszat csinált. Ettől rettegett. Mikor a házmester lányával (nagyjából az egyetlen barátjával) játék közben kitörték az ablakot, akkor sem merte megmondani, hogy mi történt (nyilaztak a lakásban), hanem kitalált valami történetet a magától kitörő ablakról. Zsuzsa rögtön mondta, hogy ez nem lesz jó, nem fogják elhinni, de ő valamiért mégis ezt adta elő. Persze óriási botrány lett, S azt üvöltözte, hogy őt ne nézzék hülyének és a vége az lett, hogy eltiltották őket egymástól.

Az ezt követő események fényében mindez mégis valahogy a dolgok normális menetéhez tartozott. Nem volt olyan, mint az elveszett "aranykor", Kája Nagymama halála előtt, de többé-kevésbé élhető életnek tűnt. Sáriékkal szorosabbá vált a kapcsolata - sokkal inkább nagyszülők voltak, mint Bözsi mama (vagyis a "Muter"). Sárit és a férjét, Szőkét tegezte (érdekes, a mai napig nem tudja a rendes nevét), S édes szüleit pedig magázta. Nem mintha valami nagy tiszteletet kellett volna mutatni - a család legkevésbé sem volt tiszteletreméltó, és ez nem S alig leplezett megvetésének volt köszönhető, látta ő is. Mikor más gyerekeket azzal fenyegettek, hogy intézetbe adják, ha nem elég jók, őt S azzal fenyegette meg :"Mész a Muterhoz!" Aztán egyszer az is bekövetkezett és közel sem volt annyira rossz, de ez egy másik történet, még nem tartunk ott.

Emiatt kézenfekvő volt, hogy mikor egy éves szerződést kaptak Jugoszláviába (ami majdnem nyugat!), akkor Sáriéknál fog lakni. A lakást közben elcserélték egy kisebbre, de nem költöztek át, csak átvitték a bútorokat, majd berendezik rendesen, mikor hazajönnek. Az egész nagyon rendben lett volna így, odaköltözik Sáriékhoz, akik szerették (vagy legalábbis úgy tűnt). Sári ruhákat varrt neki, Szőke elvitte a kocsiján - nagyon vicces autó volt, az elején volt az ajtaja - gyakran aludt ott, szóval néha tényleg úgy tudta érezni magát, mint egy normális gyerek. Még az iskolát is megmutatták neki, ahova járni fog negyedikbe - pont a házzal szemben volt.

Aztán mégse így történt.

A család az utolsó pillanatban meggondolta magát, talán megijedtek a felelősségtől, és inkább odaadták Szőke szüleinek. Őket eddig nem is ismerte (nem véletlenül, hiszen nem tartották a kapcsolatot), teljesen idegen család volt, kis ház a külterületen ("Kádár-kocka"), tyúkok az udvaron, fatüzelésű tűzhely a konyhában. Ha eddig azt hitte volna, hogy "a Muter" családja a másmilyen, hát ez nem másfajta környezet, hanem egy másik univerzum volt. Idős házaspár egy felnőtt lánnyal, aki a "Fehér Házban", az akkori pártközpontban dolgozott, az egész stílus, nézetrendszer, minden olyan idegen volt, mint egy másik bolygón.

Felnőtt korában sokszor elgondolkozott, hogy mi vehette rá az őt körülvevő felnőtteket, hogy ezt tegyék, beszélt is egy távoli rokonnal, aki elmondta, hogy az egész család döbbenten állt, értetlenül - persze senki nem vette a fáradságot, hogy tegyen is valamit. Feltehetően visszariadtak a felelősségtől, vagy a kényelmetlenségtől és egy olyan mondvacsinált ürüggyel passzolták le, hogy náluk nincs zongora, nem tud gyakorolni. A tyúkudvarral körülvett parasztházban volt, mivel a lányuk fuvolázott. Ez az egész zongora-dolog csak úgy jött, pár évvel azelőtt, mivel megvolt a pianínó és elkezdték tanárhoz járatni. A hallása és a zenei érzéke jó volt, de a zongorával nehezen boldogult, a balkezessége miatt.

2.

Ekkor kezdett a világ teljesen szétválni. Addig még volt átjárás a saját valósága és a külvilág között, voltak kapcsolatok és kapcsolódások, emberi mondatok és figyelem, de ekkor elkezdett szétfoszlani minden. Beíratták a környéken egy iskolába, ahova busszal kellett lemenni, ahova gyerekek jártak, mint ő, ahol olyasmit tanítottak, amit eddig is tanult és nagyon könnyedén megjegyzett, de az egész mintha egy teljesen irreális díszlet lett volna az Igazi Valóság előtt, egy szerep, amit erre a durván összetákolt színpadra fellépve el kell játszani, valami, amit ha nem ad elő elég hitelesen, akkor sokkal nagyobb borzalmak történnek, mint amit akár el tudott volna képzelni.

Eleinte hibázott, de gyorsan megtanulta, hogyaz milyen következményekkel jár. Még soha nem beszélt vele senki trágárul, nagyrészt nem is ismerte a szavakat, amiket üvöltve a fejéhez vágtak. A rettegés olyan mélységei tárultak fel előtte, aminek a létezéséről addig csak mélyen, tudat alatt volt tisztában.

Két dologra szokott rá ebben az időszakban. Arra, hogy folyamatosan olvasson - mindegy, mit, akár sokadszorra ugyanazt - és a savanyúcukorra. Bár volt valami kis pénze, pár forint, amit még S hagyott neki zsebpénzként, de ahhoz nem férhetett hozzá, elvették, de ha kért cukrot, vettek neki. Lassan már napi egy zacskó volt az adagja, talán azért nem bánták, mert az étel egyébként elég kevés és pocsék volt.

A zongorázást akkor sikerült hosszú időre megutáltatni vele, mikor bevitték a "tisztaszobába" leültették a zongorához, lecsaptak a tetejére egy órát és közölték, hogy most innen két órán keresztül nem állsz fel. Ennek az áldatlan állapotnak - és a gyűlölt zongoraóráknak - egy ínhüvely-gyulladás vetett véget, ami aztán egész életében elkísérte. Legközelebb tizenéves korában ült a zongorához, mikor a kedvenc rockzenekarának számait keresgette ki a billentyűkön.

Ez az időszak nem múlt el nyomtalanul. Felső tagozatra az addig kiváló bizonyítványa leromlott. Persze S-nek erre is volt magyarázata - nem elég okos a gyerek, csak a könnyű alsó tagozat ment neki. Végül nem is adták angol szakos gimnáziumba, ahova szeretett volna menni, hanem egy varrós szakközépbe, mivel néha látták öltöztetőbabával játszani.

De az még a távoli jövő ködébe vész, azelőtt is történtek fontos dolgok.

3.

Finnország

Mikor a házaspár hazatért Jugoszláviából, egy nyugati (!) kocsival, drága hangszerekkel és egyéb dolgokkal megpakolva, rögtön tudatosodott bennük, hogy ez a jövő útja. Külföldön a sokszorosát meg lehet keresni annak, mint itthon, ezért csak átmeneti idöszaknak tekintették a Magyarországon töltött időt. S belevetette magát a különböző protekciók és előnyös kapcsolatok szövevényébe. Itt igazán elemében volt, szépsége, lehengerlő személyisége mindenkire hatással volt. Még irigyei is alig akadtak, olyan intenzív, szeretetteljes kisugárzása volt. Egész lénye a színpadra predesztinálta, hétköznap is elegánsan, bár kissé harsányan öltözött, smink, nagy kalapok, súlyos ékszerek - most már aranyból, nem úgy, mint régen. Ha belépett valahová, rögtön minden szem felé fordult, ha néhány esetleg nem, akkor tett róla, hogy ne maradjon észrevétlen. Mindenkihez volt egy kedves szava, a nők szebbnek érezték magukat, a férfiaknak pedig mindenféle szalonképtelen ötleteik lettek, de valahogy mindenkiben azt az értést keltette, hogy jó lenne adni valamit ennek a tüneménynek.

Nem telt bele sok idő, és sikerült Finnországba szerződést kapni. Kettejük mellé csatlakozott egy szaxofonos és egy dobos, és útra keltek, hogy legközelebb majdnem három év múlva tegyék a lábukat otthoni földre, de addigra a házasságuk teljesen tönkrement.

A lány közben vetetett magának egy kutyát, azzal elvolt, bár szegény állat nem lett túl hosszú életű. Sikerült szerezni mellé vidékről egy nénit, nem kevés pénzért (ő lett a "Mami"), de legalább nem kellett újra idegenben laknia. Bár ezt az új lakást is alig volt ideje megszokni. A közeli általánosba adták, barátai persze itt sem voltak, egy "megbízható" ellenséget viszont sikerült szereznie. Az egyik fiú életcéljának tekintette a szekálását, a többiek nem bántották, de nem is védte meg senki. A kutyát közben elütötte egy autó, a szülők akkor már kint voltak, az egész ügyről nem is volt sok tudomásuk, mert a levelezés bizonytalan volt (minden hónapban másik város), telefonon néha felhívták a nénit, aki szűkszavúan beszámolt a dolgokról. Vele volt a kutya, mikor átszaladt az úttesten és egy motoros elcsapta. Életben maradt, de súlyosan megsérült, kórházba is kellett vinni - már megint a költségek! - ő meg közben olyan rosszul lett az idegességtől, hogy vizes ruhát kellett vinni a szívére.

Hogy mindezt a kislány hogy élte meg, megint nem érdekelt senkit. A kutya felépült, de mikor a tanév végén eldöntötték, hogy a nyári szünetre a lányt kivitetik magukhoz, el kellett ajándékozni vidékre, ahol aztán valami szörnyű baleset érte és elpusztult. S részletesen beszámolt róla a lányának, közben leste a reakcióit, de az addigra már teljesen profi lett az összes érzelmei elrejtésében - még maga előtt is.

Finnország nagyon érdekes volt. A zenekar minden hónapban másik városban lépett fel, egy idő után vettek egy kisbuszt, de akkor is elég nagy probléma volt minden hónapban bepakolni az összes holmit. Hajnalban leszedték a hangszereket a szípadról, a ruhák más becsomagolva a bőröndbe, átvezetni az év nagyobbik felén havas-jeges utakon sokszor többszáz kilométert a következő városig. Mosolygás, jópofizás, bemutatkozás, aztán hangszerek fel a színpadra és este maximális teljesítmény az árgus szemekkel figyelő közönség előtt. Ide aztán tényleg a púp a hátukra volt a kislány. Azzal bíztatták magukat, hogy csak két hónap, de közben kiderült, hogy a néni nem vállalja tovább, úgyhogy egyetlen lehetőségként cipelték magukkal. A könyveit kiküldették, és elintézték, hogy ún. magántanulóként végezze a hetediket.

Ez egy idő után teljesen áldatlan állapotokat eredményezett. Aki próbálta már  nappal pótolni az éjszakai alvást, az tudja, hogy mennyivel nehezebb kipihennie magát, még akkor is, ha teljesen át van állva. Általában szűkös szállodai szobát kaptak, csak egy-egy helyen laktak családnál, de akkor is rendszerint egy szobában. A lány kiment, ha volt hová, de rengeteg konfliktus forrása volt a jelenléte. Például hogy rágcsál. Hogy járkál. Lassan már az is baj volt, ha lélegzik. És ha mindez még nem lett volna elég, egyszerűen a kis vakarcs kijelentette, hogy kikéri magának, ő nem gyerek, ezt a szót nem is lehetett használni a jelenlétében, mert személyes sértésnek vette. Az anyja végtelen csalódottsággal vette tudomásul, hogy az automatikusan minden emberre ható vonzereje megtörik a saját gyerekén, aki mintha valami fordított tündérmese szereplője lett volna: ha nem is királykisasszonyból, hanem egy egész normális gyerekből egy ronda békává változtt volna át és még meg se hagyta magát csókolni, hogy esélye lehessen a visszaváltozásra.

Egyébként úgy tűnt, élvezi az új élményeket, a felnőttek társaságát, pillanatok alatt felszedte a nyelvet és teljesen önállóan tanult - szerencsére, mert úgyse lett volna idő foglalkozni vele. Csinált magának órarendet, füzeteket minden tantárgyhoz, tantervet és óravázlatokat készített. Szeretett volna érte elismerést, de figyelem csak akkor irányult rá, ha valami prédikációra volt szükség - az életről, ami vár rá, ha nem tanul eléggé jól. Az osztályozóvizsgán a tanárok elismeréssel lapozgatták a teleírt füzeteket (fejezetcímek pirossal, alcímek kékkel aláhúzva) és mindegyikük azt gondolta, valaki nagyon lelkiismeretesen tanult a gyerekkel.

Adta magát, hogy ha már ilyen közel vannak egymáshoz, látogassa meg az apját, akivel hat éve nem látták egymást. Utólag ez nem bizonyult valami jó ötletnek. Az új feleség leplezetlenül gyűlölte, és vagy nem tudta, vagy nem érdekelte, hogy hiába mondja a magáét más nyelven, a hangsúly és a töltet teljesen közvetíti a mondandót. Aztán a lány felszedte a svédet is, úgy tapadt rá, mint kutyára a bojtorján, meg kénytelen is volt, hiszen kapóra jött, hogy amíg itt van, nem kell bébiszittert fizetni, ezért első naptól fogva rábízák a két- és négyéves féltestvérét esténként. A gyerekek nagyon élvezték, gurultak a nevetéstől, hogy a furcsa idegen lány majomnak szólítja az apjukat (az "apa" szó úgy hangzik, mint a svéd "aapa" - majom), és bármit meg lehet vele csinálni, mert képtelen kezelni a csínyeket és még a nyelvüket sem érti.

Felnőtt korában sokszor elgondolkodott ezen, egyrészt, hogy miből gondolták, hogy egy tizenhárom éves elboldogul a kicsikkel úgy, hogy még a nyelvet sem beszéli. Hogy miért nem jutott eszükbe, hogy legalább az első egy-két napot a szomszéd lánnyal, a bébiszitterrel együtt csinálják, amíg beletanul - ezt valószínűleg pénzkidobásnak tartották. Ez egyébként is a kapcsolatuk neuralgikus pontja volt. A feleség spórolós volt, rögtön adtak neki egy pár kinőtt ruhát a szomszéd lánytól, amit sokkal csinosabbnak gondoltak a saját ruháinál. Reggel kikészítették, és ha nem azt vette fel, nagy botrány volt - hisztivel és kukába dobással. A férfi viszont küzdött a lelkifurdalással, hiszen távozása óta egy fillért se küldött haza - legyen elég a szép lakás, amit otthagyott - úgyhogy most próbált venni pár dolgot a lánynak. Nehéz volt, mert az csak kapkodta a fejét: "ez is milyen szép, az is milyen szép" - bele sem gondolt, hogy az apja azt hiszi, mindazt meg is akarja vetetni magának. A hatvanas évek végének otthoni sivár árukínálata után Csodaországnak tűnt, ahová kijutott. Végül vettek neki pár dolgot, de nem szívesen.

Az összes nehézségek ellenére nem tudott betelni a sok szépséggel. Pár nyomasztó hét után visszakerült Finnországba. Minden hónap, minden új város vagy falu újabb csodákkal várta. Azelőtt még soha nem látta a tengert, aztán ott volt a rengeteg, fenyvesekkel körülvett tó, a kedves emberek - a finnek igazán kedvesek tudtak lenni, legalábbis napközben. Estére kelve aztán mindenki lassan de biztosan (mások meg gyorsan) az asztal alá itták magukat, de a nagy részük még akkor se vesztette el a kedvességét. Mindig is sokkal jobban szerette a felnőttek társaságát, a zenészek beszélgettek vele, és egyáltalán elég nagy társasági élet folyt. Ha nagyobb városban játszottak, akkor gyakran találkoztak más magyar zenekarokkal, végre lehetett olyanokkal is szót váltani, akiket nem fényév távolságra érzett magától. Azért az óvatosság megmaradt, ami addigra már a vérévé vált.

Hihetetlen furcsa volt, hogy nyáron éjjel is világos van. A nap nem volt fenn, de teljesen nappali világosság volt egész éjjel, tollasozni lehetett a szabadban. Ezzel szemben télen alig néhány órát volt világos. Rászoktak a szaunázásra - gyakran előfordult, hogy családok meghívták magukhoz a zenekart és egy idő után mindig a szaunában kötöttek ki. Rendszerint bentről nézték, ahogy a háziak utána kimennek a hóba vagy úsznak egyet a jeges vízben. Egyszer megbeszélték, hogy megtréfálják a dobost: azt mondták neki, hogy mindannyian kimennek hófürdőt venni, aztán csak az ablakon keresztül lesték, mit csinál. Először döbbenten konstatálta, hogy át lett verve, majd egy rövid idő után olyan felszabadultan kezdett el ugrálni és játszani a hóban, mint egy gyerek. A lány irígykedve nézte, aztán majdnem napra pontosan negyven évre rá maga is megtette ugyanezt.

Két dologra szokott rá Finnországban: a naplóírásra és a Hair c. musicalra. Akkoriban mutatták be és pont a fővárosban játszottak, meg tudta nézni a darabot és teljesen beleszeretett. Mindenki azt hiszi, hogy a jó tíz évvel később bemutatott film idején született a darab, pedig nem. A zenei anyag meg is jelent lemezen, több különböző előadásban, ő pedig rászokott, hogy minden nap bement egy lemezboltba meghallgatni. Egyes eladók nem engedték, hogy végighallgassa, de a többség igen. Ez egyfajta rituálé lett számára, még az olyan kis falukban is, ahol egyetlen lemezbolt volt, egyetlen eladóval. A hónap végén vitt is egy csokit ajándékba annak a kedves hölgynek, aki pár nap után már megismerte és hozta is a lemezt, ahogy belépett.

Persze nem vették meg neki, hiába szerette volna, mert helyet foglal, és akkor már a felhalmozódott holmiktól szinte lehetetlenné vált a havonkénti bepakolás. Volt olyan, hogy szegény autó már nem bírta el a terhelést, egymás után kapták a defekteket, végül kellett venni egy nagyobbat. S szenvedélye a drága bundák iránt nőttön-nőtt, végül vehetett magának egyet, hiszen télen kemény fagyok voltak. Nercbundában pompázva még gyönyörűbb volt, mint addig, a lányt viszont sokkal jobban megragadták a természet szépségei. Soha nem felejti el azt a gyönyörű, napsütésben szikrázó hólepelt, a végtelen fenyvesek illatát, a tiszta levegőt, meg hogy a tavak jéghideg vize barnás árnyalatú a fenyőgyantától. Minden nehézség ellenére nagyon jól érezte magát abban az évben. Abban az országban, ahol gyakorlatilag mindenki szőke volt, elég nagy feltűnést keltett a fekete hajával, amit akkor már elkezdett növeszteni. Ezzel S kapott egy újabb eszközt a zsarolására - azzal fenyegette, hogy levágja éjjel, mikor alszik.

Komoly harcokat vívtak ők ketten. Az anyja egyáltalán nem vette a fáradságot, hogy megismerje. Olyan volt, mintha nem vele, hanem egy általa kitalált, de soha nem létezett lénnyel kapcsolódna, és vérig volt sértve, hogy az elképzelései köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. A lehengerlő. szeretet-cunami stílusa teljes elutasításra talált, semmi nem volt jó, amit adni akart, gyakorlatilag képtelenség volt kapcsolódnia, ezért mikor észrevette a naplót, rászokott, hogy beleolvasson. Innen legalább szerezhetett némi információt, de ez sem volt valami megnyugtató. A tájleírásokat hamarosan felváltotta a különböző szőke kamaszfiúk vonzerejének ecsetelése. Az egyik kisvárosban egész falkára való gyűlt össze az ablaka alatt - az egyikkel csókolózott is valami romantikus templomkertben - és a világ ekkor vett száznyolcvan fokos fordulatot. Felfedezte, hogy végre léteznek a világon olyan emberi lények, akiket érdekel. Volt egy fiú, akivel utána évekig levelezett, küldözgették egymásnak az émelyítő rózsaszín szivecskés leveleket, aztán ahogy megkopott a nyelvtudása, úgy válaszolt egyre ritkábban, míg a fiú meg nem unta és nem írt többet. Sokáig megvoltak azok a levelek, szalaggal átkötve, míg egy költözésnél el nem vesztek.

Egy hónapot külön töltöttek, mivel egy fiatal magyar énekesnő átvitte magához. Utólag el tudta képzelni, hogy zajlott a történet: hangos panaszkodás, hogy mennyire útban van, milyen idegesítő a viselkedése, stb. stb., erre a nő azt mondta (talán Évának hívták, nem biztos), "legyen nálam egy hónapig, én elleszek vele". "Tényleg??? Jaj, ez csodálatos lenne!!!" Vagy valahogy így.

Mindenesetre az egy csodálatos hónap volt. Az üzlet a semmi közepén egyfajta wellness-központ lehetett (bár akkoriban ez a fogalom még nem volt használatban), hipermodern betonépület, kagylófotelokkal, több étteremmel, bárokkal, szabadtéri és fedett sportközponttal. Az egész egyszerűen tökéletes volt, nem tudott vele betelni. Évával bohóckodtak, balettoztak, emberi lénynek tekintette őt és nem korlátozta semmiben - átmehetett például a szomszéd helységben játszó rockzenekar fellépéseire is. A csipkeinges fiúk úgy beszélgettek vele, mintha felnőtt nő lett volna - persze alig pár évvel voltak idősebbek nála - szóval sikerült beleszeretnie ebbe az életformába és végre önfeledten éreznie magát egy egész hónapig. Aztán ez a csoda is elmúlt, mint minden más.

Karácsonyra kihozatták a férj szüleit, mert valami emeleteságyas turistaszálláson volt a szobájuk és bőven volt benne hely. Vonattal érkeztek, és S egy kazettás magnóval dokumentálta az érkezésüket. Már előtte elkezdte : "Itt vagyunk az autóban! Megyünk, hogy felvegyük a drága Juliskáékat, hogy az Ég áldja meg őket, hogy idejönnek és végre együtt lehetünk!!!" - és így tovább, a végtelenségig csöpögős stílusban, egész addig, amíg (a mikrofont kesztyűvel álcázva) a viszontlátást is rögzítette, majd felfedte a titkot. "Jaaj, felvették a hangunkat!" - ez volt az utolsó a kazettán.

Egyszerűen émelygett ettől az egésztől, egy lihegő és ugrándozva farkcsóváló kiskutya jutott eszébe S-ről. Az csak később, felnőtt korában tudatosult benne, hogy bezzeg az ő érkezése nem váltott ki semmilyen lelkesedést.

A karácsony egyébként gyönyörű volt, pont egy nagyvárosban voltak és ő akkor látott életében először a főutak fölött átívelő fényfüzérekből kirakott rénszarvas-szánokat és csengettyűket, meg más karácsonyi díszeket. Itthon csak évtizedekkel korábban jött divatba az effajta dekoráció. S egy hatalmas lábos székelykáposztát főzött  - hiszen a karácsony nem igazi a tradicionális ételek nélkül. A kis, lehajtható fülű úti vasaló fülét beszorította a radiátor rácsai közé, este feltette az ételt, ami egész éjszaka ott rotyogott, átható káposztaszaggal burkolva mindent, hogy még hetek múlva is az áradjon a ruhákból. Itt is voltak vicces történetek: az egyik főutat Hamankatunak hívták (umlautos a-val, amit az a és e hang között kellett ejteni, katu=utca, út). Juliska megjegyezte: "Jé, itt is van Hámán Kató utca, csak máshogy írják!" Ő meg csak magában mosolygott, már rég leszokott róla, hogy kioktassa az embereket.

4.

Valahogy hazakeveredett a tanév végén. Feltették a repülőre, de annyi csomaggal, hogy nem bírta egyszerre elvinni, ráadásul még át is kellett szállni. A kis tolós poggyászkocsik és kerekes bőröndök akkor még nem voltak divatban, és élénken emlékszik, amikor kénytelen volt megfogadni S tanácsát: úgy közlekedjen, hogy vigye előre a holmik egy részét, majd fusson vissza a többiért. A Mami nevezetű néni változatlanul nem vállalta (hála Istennek), ezért bekövetkezett a "Mész a Muterhoz!" fenyegetés, bár nem ő ment, hanem a Muter jött hozzájuk. Persze nem így szólította, hanem Nagymamának (végre valaki, akire nem ilyen hamis név lett ráaggatva, hiszen valóban a nagyanyja volt).

Bármennyire is fenyegetésként hangzott el, egyáltalán nem volt rossz, bár a lakás itt is megtelt zajjal, rendetlenséggel, emberekkel és ételszaggal. A "Mami" által felvixeltetett parketta hamar sötét színt öltött, a rádió szólt egész nap, és a sok jövő-menő öregasszony után feltűnt egy "udvarló". A semmiből jött, úgy értve, hogy soha nem látta azelőtt, egyszer csak megjelent és szegény nagyon megpróbált imponálni, ami annyit jelentett, hogy az öltönyéhez bakancsot húzott és nemcsak a hegedűt, de a gitárját is elhozta magával. Mikor semmilyen hatást nem tudott elérni vele, akkor eltette és a jól bevált hegedűhöz fordult - ekkor az öregasszonyok lelkendezésbe fogtak, hogy "igen, ez az igazi szép zene!"

Őt egyáltalán nem érdekelte. Nevetségesnek találta az öltönyt  - senki fiatal nem hordott ilyesmit, az a szerencsétlen (talán Józsikának hívták) nyilván az öregasszonyok miatt vette fel. Őt nem hatotta meg sem a gitár- sem a hegedűjáték, de addigra már rég megtanulta, hogy nincs beleszólása a dolgokba, jó képet kell vágni hozzá és kész. Azt tette, mikor az előző felvigyázója mindenáron háztartási alkalmazottat próbált nevelni belőle (rétestészta -nyújtással és a könyvek kiporolásának technikájával felvértezve), és most se, mikor szemlátomást egy tradicionális házasság előkészítése volt folyamatban. A megfelelő keretek között, vagyis kettesben soha nem találkozhattak és a kézfogás, meg az ajtóban váltott búcsúcsók volt engedélyezve. A keze teljesen elzsibbadt, annyira szorongatta az a szerencsétlen és bár már addigra érdekelték a fiúk, Józsika az enyhe szánakozáson kívül semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle. Feltehetően ha S nem veszi vissza egy év után, akkor hamarosan hozzáadják és szülheti sorra a kis muzsikus-palántákat (fiúkat, lehetőleg).

Mire a házaspár visszatért Finnországból, az anyagi helyzetük teljesen rendbejött, de a kapcsolatuk romokban hevert. Hamarosan válásra is került a sor. Senkinek nem tesz jót három év 0-24 órás együttlét, akármekkora a szerelem, S pedig hihetetlen intenzitással tudott bekebelezni valakit érzelmileg. Volt egy történet, mikor az egyik pincérnő megtetszett a férfinak - nem tudni, hogy derült ki, biztos nem volt olyan hülye, hogy elmondja - és S kíváncsi volt, hogy amikor ő nem látja, akkor bámulja e a nőt. Mást szerencsétlen úgyse tudott volna csinálni, hiszen nem létezett olyan ürügy, mint itthon, hogy hova megy. Szóval S kiment hosszú estélyi ruhában, tűsarkú cipőben a mínusz húszba és felmászott az építkezési állványokon a második emeletre, hogy benézhessen az ablakon és megtudja, hova néz a férje, mikor ő nem látja.

Persze az egész válás is az ő nyakába lett varrva, olyan borzasztó volt az a kint töltött év, hogy szegény férj nem tudott mást, mint elmenekülni a házasságból. A vagyonmegosztás katasztrofálisra sikeredett. A férfi vitt mindent, amit közösen vettek, közölte, hogy örüljenek, hogy nem tart igényt a fele lakásra is, mert állítólag ennyi idő után már az is járt volna. S nagyon összetört, elkezdett eladogatni mindent - a stúdiómagnót is, amibe ő közben beleszeretett - ez szörnyű csapás volt, egyszer, mikor hazament, az már nem volt ott. Később vett neki egy sokkal ócskábbat, amit nem tudott olyan jól használni. Ez az  alapállás egyébként végigvonult S egész életén: nem szabad megvenni a drága dolgokat, ha van olcsóbb "ugyanolyan" - ami persze soha nem ugyanolyan, hanem lényegesen pocsékabb, de ez nem számított neki. Ha valamire rá volt írva valami olyasmi, hogy "csak most 10%-al olcsóbban!" ő már szaladt is megvenni, még ha nem is volt rá szüksége.

5.

A balett

Ez a szerelem mindig is egyoldalú volt. Imádta a balettet, de az nem szerette viszont. A kezdete visszanyúlt a kisgyerekkorára, annyira, hogy még nem is emlékezett rá. Adta magát, hogy mikor a Muter balettiskolát kezdett üzemeltetni az egyik szobájában, akkor elvigyék, de az, hogy rendszeresen hordani kell valahova, soha nem sikerült a szüleinek. Általánosban gerincferdülést diagnosztizáltak nála és gyógytornát javasoltak, de oda is csak egyszer-kétszer került el.

Ez az otthoni balettiskola sem volt tartós és mikor összeköltöztek, már rég nem volt meg, de a balett olyasmi, ami egy életre gyógyíthatatlanul megfertőzi az embereket és Bözsi mamát is hiába vették ki alig tizenhat évesen a Balettintézetből, a tanítás szinte élete végéig elkísérte, az se zavarta, hogy középkorúan már erősen túlsúlyos volt. Ha meg kellett mutatni egy mozdulatot, olyan könnyedén mozdult, mint egy pillangó.

Felkeresték a régi kollégáit, akiknek még mindig iskolájuk volt és ő pedig elkezdett járni hozzájuk. Tizennégy évesen már kísérgetni sem kellett. Melinda néni a haladókat, férje, Tibor bácsi a kezdőket tanította, neki pedig már a második évben megengedték, hogy ott lábatlankodjon a haladók között is. Lassan olyan lett, mint a profik, minden nap volt valamilyen foglalkozás, csak sajnos az a fránya test nem volt hajlandó azt csinálni, amit a lélek szeretett volna kifejezni általa. Akkor pár év után abbahagyta, egyrészt mivel az eddigieknél is jobban szétesett az élete, másrészt pedig elég frusztráló volt látni a csoporttársait haladni és fejlődni, és tudatosítani, hogy ő még mindig egyhelyben toporog.

Utána többször újrakezdte, jazzbalett, kortárs tánc, zumba, stb., de már csak ilyen amatőr, szabadidősport-stílusban. Nagyon sokszor érezte magát úgy, mintha az egész világ, az egész élete valami furcsa, ködszerű, irreális szerepjátszás lenne, de mikor belép a balett-terembe, az egész Valóság visszazökken a rendes kerékvágásba és ő az lehet, aki valójában. Egy drogéria-áruházlánc szlogenje az "itt vagyok ember" - ezt érezte egész életében a balett-termekben. Érdekes, hogy a színpadon nem, ott még jobban felerősödött az egyébként is meglévő megfelelési kényszer.

Szóval ez a "mész a Muterhoz" dolog igazából jól sült el, főleg, hogy S hazajött, mielőtt hozzáadhatták volna Józsikához. Elfoglaltságot kapott a balettel, célt az életébe. Muterral és a balettos társaival is eljártak az Operába előadásokra - a balettnövendékeket néha ingyen beengedték - látta a Hattyúk tavát számtalanszor, tudta, melyik balettművészt kell szidni, melyiket dicsérni. Muter moziba is vitte, látták az összes híres amerikai revüfilmet, amit bemutattak, úgyhogy visszagondolva az a személy, akitől S a legjobban féltette, az bánt vele a legjobban.

S érzelmileg hamar talpraállt a válása után, de a kapcsolatuk végérvényesen elromlott, túlságosan el voltak foglalva magukkal mindketten annál, hogy foglalkozzanak egymással. Viszont az, hogy ő kapott némi háztartási alkalmazott-kiképzést az egyik felvigyázótól, kapóra jött S-nek és még annál is kevésbé törődött a háztartással, mint azelőtt. Végre lehet őt valamire használni és nemcsak a gond meg a kiadás van vele. Bár a dolgok végül annyira elmérgesedtek, hogy boldogan vetette bele magát a legújabb külföldi szerződésbe, csak máshol legyen.

Ezt a bizonyos Mamit találta megint, jobb híján - félt, hogy a Muter befejezi, amit elkezdett és hamarosan sokszoros nagymamaként tündökölhet. A néni jelenléte viszont nem volt hosszú életű, sikoltva menekült el, hiszen már nem egy gyerekre kellett vigyáznia, hanem egy zűrös kamaszlányra, ami meghaladta az amúgy is alacsony képességeit. Nem volt mit tenni, ezért S megkérte az egyik barátnőjét, költözzön már oda. Ezzel meg volt oldva egy ideig mindkettőjük élete, mert az illető élte az életét, a jelenléte kimerült abban, hogy volt meleg étel és valaki aláírta az ellenőrzőt. Érettségiig viszont nem tartott ki (feltehetően neki is elege lett, nem tudni), úgyhogy egyedül maradt. Vagyis nem teljesen, mert egyik távoli barátnője költözött oda, de erről majd később.

S ezután már nem nagyon járt haza, mert Norvégiában megismerkedett egy német szakáccsal, akihez hozzáment és kiköltözött hozzá Hamburgba. Néha nyáron hazajöttek nyaralni. Kurt (így hívták a szakácsot) súlyos alkoholista volt és nem is lett tartós a házasságuk (egy-két évig bírták), aztán S leköltözött egy gyönyörű kisvárosba Dél-Németországba, és a házassága alatt elvégzett vendéglátós képzettségét használva helyezkedett el.

6.

A varrós-suli

Egyáltalán nem akart ebbe a középiskolába menni, szeretett volna angol-szakos gimnáziumot, de az öregasszonyok, akiket S megkérdezett, egybehangzóan azt károgták, hogy "legyen valami szakmája a gyereknek". Mint mindig, őt most se kérdezték meg, a feje fölött döntöttek és mikor tiltakozott, hogy nem akar és nem is tud varrni, bebeszélték neki, hogy ott csak ruhákat kell majd tervezni. Rajzolni szeretett, ezért beleegyezett- bár ha nem teszi, akkor sem lett volna változás, ide megy és kész. Mikor a jelentkezésnél az iskolában alá kellett írni valami papírt, az egyik tanár kedvesen megjegyezte: "Hogy fog ez a kislány balkézzel varrni?!" - ő megdöbbent: "itt tényleg varrni fog kelleni?" Persze, hát mit gondolt? S mindig kihasználta a hiszékenységét.

Ha az általánosban alig voltak barátai, itt még annyira sem, bár megpróbált hozzácsapódni a "menő csajokhoz", de valahogy csak a periférián tűrték meg. Utólag sajnálta azt az egy-két tanárt, aki próbált valami tudást csepegtetni ebbe a végtelenül műveletlen és színvonaltalan társaságba, ő viszont képes volt arra a "bravúrra", hogy még ezek között is sikerült a legrosszabb tanulmányi átlagot elérni. Egyáltalán nem érdekelte a tanulás és csak azért nem bukott meg, mert automatikusan felszedett ezt-azt az órán elhangzottakból. Persze ez így nem igaz, mert matematikából sikerült, méghozzá harmadik évvégén, ami annyit jelentett, hogy vagy sikeres pótvizsga (esélytelen), vagy évet kell ismételni (nagyon gáz).

Ekkoriban S még Hamburgban élt a piás férjjel, közösen vezettek valami büfét, ő pedig kilátogatott hozzájuk a nyári szünetben. Ahogy telt az idő és közeledett a pótvizsga, rájött, hogy valamit kéne csinálni. Valaki szerzett neki egy tanárt, aki a háza alagsorában egész nyáron csoportos pótvizsga-előkészítőt tartott. Az nem akarta felvenni, mert már csak pár hét volt hátra, de hajlott rá, abban az esetben, ha kifizetik az egész tanfolyam-díjat. S kivételesen megtette, bár nem volt olcsó, a tanár pedig odaadott neki egy hosszú levezetést, hogy nézze meg, aztán emlékezetből írja le. Persze, hogy le tudta írni, nem a memóriájával volt baj, hanem már az alapok hiányoztak. A tanár felvette és hiába kellett napi kétszer 3-4 órát tanulni (három nagy spirálfüzet telt meg), mégis nagyon élvezte. Jó társaság volt (végre!), a tanár Macarucáknak hívta őket (az egyik lány le is rajzolt valami kacsát - gyönyörű grafikái voltak), és néha egyetemi könyveket adott tanulmányozásra. Olyan világ nyílt ki előtte, amiről addig még nem is álmodott, kiválóan lepótvizsgázott és még negyedikben is keresztrejtvény helyett szórakozásból matekpéldákat oldott meg. Aztán ez a készség is semmivé vált. Mindenesetre biztos volt benne, hogy képtelen lett volna leérettségizni enélkül. Később egyszer meg is köszönte a tanárnak, hogy akkor megbuktatta, de az félreértette, azt hitte, gúnyolódik és mentegetőzni kezdett.

A másik, amit ebben az időben felfedezett, az az iskolával szembeni könyvtár. Eleinte az iskola könyvtárába járt és negyedikben csak azért volt fogalma a huszadik századi magyar írókról, mert már elsőben elolvasta a nagy részüket (hiszen az ember elvből nem olvas kötelező olvasmányt). A szemközti könyvtár viszont hatalmas volt és fél évig nem is jutott tovább a bejáratnál, ahol a drámák voltak.

Eddigre az élete teljesen elvesztette az egységességét - az a szétszakadás, ami Kája nagymama halálával kezdődött, mostanra teljesen befejeződött. Különböző síkok voltak, iskola, balett, könyvek, emberi kapcsolatok - mintha úgy kellett volna átmászni egyikből a másikba. Teljesen különböző szerepek, amiket el kell játszani és egyik sem valóságos, hogy ő kicsoda ezekben, arról pedig halvány fogalma sem volt. Talán egyetlen összekötő fonál volt, a LÉ.

7. A LÉ

LÉ-nek vagy Lépartnak hívták, Zsuzsa vitte le, aki az új lakásban volt a házmesterék lánya és egy véletlen folytán szintén így hívták. Ha S egy kicsivel is többet törődik vele, akkor pillanatok alatt eltiltotta volna tőle is, mivel valóban nem volt rá jó hatással, de legalább valaki szóbaállt vele - akár barátnőknek is voltak nevezhetők. Szóval a lé vagy lépart a Dunapart egy bizonyos szakasza volt, ahol akkoriban összegyűltek a fiatalok. Nevük is volt: Léparti Társaság, amivel meg lehetett őket különböztetni a többiektől: voltak a Belvárosiak és a Nagyfások.

A Belvárosiak, mint a nevük is mutatta, a belvárosi gazdag szülők gyerekei voltak, törzshelyük a Belvárosi Kávéház a Klotild Palotában (vagy Matild, szóval az egyik az Erzsébet híd pesti oldalán). A legújabb divat szerint öltöztek, végtelenül sznobok voltak és megvetették a többi csoportot. Azok lettek a Nagyfások, akiket nem engedtek be az Ifiparkba az öltözködésük és kinézetük miatt, ezért a közértben vett italokkal a Vár lankáján lévő nagy fa alatt gyülekeztek. Nekik gyakran meggyűlt a bajuk a törvénnyel, és nemcsak a politikai nézeteik miatt. A Lére főleg értelmiségi fiatalok jártak - ma úgy hívnák őket, hogy "alternatívok". Szinte semmi átjárás nem volt a társaságok között (nem is nagyon szerették egymást). A Belvárosiak a Lépartiakat lila gőzös fejű csóróknak, a Nagyfásokat pedig bűnözőknek tartották, a Lépartiak a Nagyfásoktól féltek, a "Belvárok" sznobok voltak szerintük. Hogy a Nagyfások kiről mit gondoltak, nem lehetett tudni - egyes rosszindulatú vélemények szerint nem is fárasztották magukat ilyesmivel, mint a gondolkodás.

Egyáltalán nem lehet viszont csodálkozni, hogy pont egy Nagyfás fiúval szerettek egymásba, bár volt előtte egy barátja a Léről, de az nem sokat törődött vele. Kennedy - soha nem tudta meg az igazi nevét - nagydarab férfi volt és akkoriban volt teletetoválva, amikor ez még egyáltalán nem volt divatban, és amelyek általában a börtönökben készültek, vagy házilag. Ártatlan kapcsolat volt, sétáltak, csókolóztak, vele férfi soha és azóta se bánt ilyen gyengéden és tisztelettel. Elvitte egy paphoz, aki egyfajta "ellenálló" csoportot vezetett, beszélgettek a "rendszerről", a "ruszkikról", meg ilyesmikről. Bár őt soha életében nem érdekelte a politika, az volt a lényeg, hogy együtt lehetnek.  Bebeszélte magának, hogy a börtönből ki-be járás a politikai meggyőződése miatt történik. Nem tűnt fel, hogy nincs munkahelye - igaz, pénze se volt nagyon, tehát olyan "komoly bűnöző" nem lehetett - akkoriban még "munkakerülésért" is lecsukták az embereket. Mindenesetre mikor S legközelebb otthon "vendégszerepelt", teljesen kiakadt ettől a kapcsolattól. Leültek és életében egyszer úgy beszélt vele, ahogy mindig is kellett volna: kedvesen, észérvekkel meggyőzve megkérte, hogy szakítsanak.

Ez már csak évtizedek múlva fog neki feltűnni, hogy most se őt féltette, hanem saját magát, a "konzuli" útlevelét, ami nagyon értékes volt akkoriban. Szabad mozgást engedett olyankor, mikor a "normál halandók" 3 évenként mehettek nyugatra - vagy nem, ha elutasították a kérelmüket, amit rendszeresen meg is tettek emberekkel, minden indoklás nélkül. Addigra S rászokott, hogy a kint megkeresett pénzt kicsit "megforgassa", rágógumitól a szappanig, autótól a drága műszaki cikkekig mindenfélét behozott és eladott, ezzel szert téve annyi pénzre, hogy most más saját magának vehette a bundákat és ékszereket (egyébként is, egyszer azt mondta, hogy ő férfitól soha nem kapott semmit, azok csak elvettek tőle).

A drága dolgokat teljesen legálisan hozta be, még fizikusok is kértek tőle olyan berendezéseket, amiket hivatalos úton nem tudtak volna beszerezni, az ún. COCOM-lista miatt. Azokat a technológiákat sorolták ide, amiket a nyugat nem kívánt megosztani a szocialista országokkal, de S behozta, levámolták és abszolút legálisan egy csomó pénzt kapott érte. Ezt féltette a lánya barátja miatt, hogy majd a hatóságok felfigyelnek rá és véget vetnek az arany életének.

Úgyhogy szakítottak.

A lány elmondta, hogy az anyja eltiltotta és nem találkozhatnak többet. A férfi azt mondta, találkozzanak még utoljára, hogy el tudjanak búcsúzni. Sétáltak egyet a környéken és valahogy sehogy nem akarózott elválni, végül a lány azt mondta, most már mennie kell. Akkor csak álltak az utca sarkán, egymással szemben, csendben. "Menj már!" - mondta a lány. "Te hagysz el, neked kell menned!" - válaszolta a férfi. "Nem bírok!" "Jó, akkor becsukom a szemem, most menj el" - válaszolta a férfi és szorosan behunyta a szemét. A lány hazáig futott, levetette magát az ágyra és zokogott. Egy percen belül csengett a telefon. A férfi felhívta, de nem szólt bele, csak hallgatta a sírást. Ez így ment hosszú ideig, aztán valószínűleg elfogyott az aprója.

Soha többé nem látták egymást.

Később elgondolkozott, hogy miért nem mondott nemet S-nek, hiszen ezzel pont a megfelelő módon lehetett volna szembeszállni, ráadásul egy szövetséges oldalán, de aztán rájött, hogy egyrészt akkor még nem volt birtokában annak a képességnek, másrészt, bár S érvei között ez nem szerepelt, de egyébként sem voltak egymáshoz valók, előbb-utóbb rengeteg szenvedés forrása lehetett volna ez a kapcsolat. A férfi már akkor sem vetette meg az italt, és akármilyen kedves volt, elképzelhető, hogy később bántotta volna. De ez már soha nem fog kiderülni.

Nevek

A Lén szinte senki nem ismerte a másik igazi nevét, beceneveken szólították egymást (ezek a rendőrségi aktákban "gúnynevek"-ként szerepeltek).

Kiskócos, Nagykócos (testvérek voltak és mindkettejüknek divatos, loboncos frizurája volt), James (így ejtették, betű szerint - egyszer felvetette, hogy az nem esetleg Dzsémsz? - Nem! volt a válasz), Csicsi (állítólag a csicskásból, bár ez nem nyert soha bizonyítást), meg ilyesmi nevek voltak.

Őt úgy hívták, hogy Nepáli.

Még Finnországban látott egy filmet, ahol a hippik (akkoriban úgy hívták) elmentek Katmanduba és szétdrogozták az agyukat. Nem volt túl jó film, ráadásul szomorú volt a vége, mert a főhős lány meghalt, de neki olyan volt az egész, mintha tüzes vassal égették volna belé. Nem tudott szabadulni a látványtól, az egész környezet, a Nagy Sztúpa Buddha szemével meg az imazászlók füzérével, onnantól egyfajta megszállottsággá vált számára eljutni Nepálba.

Még mindig megvan a világtérkép, amit a 14. születésnapjára kapott Zsuzsától (beleírva az ajánlás: "Nepálinak, születésnapjára"), és onnantól ketten, de néha egyedül is az útvonalat rajzolgatták, hogy hogyan lehet eljutni oda - persze az országhatárokat és a domborzati viszonyokat teljesen semmibe véve. Ha lett volna felnőtt is ebben a történetben, akkor talán be lehetett volna dobni Kőrösi Csoma nevét, vagy ilyesmi, dehát nem volt (mint az elkövetkező történetek egyikében sem).

Szűk harminc évre rá sikerült eljutnia egy társasúttal, de csalódás volt, egyetlen oknál fogva, mert az első két hétben Indiában utazgattak körbe-körbe és addigra ő már megtalálta, amit keresett, Nepál ennek csak egy halványabb változata volt. De ott még nem tartunk.

Szóval úgy ragadt rá ez a név, hogy a Léparton is azt csinálta, mint mindenhol másol: olvasott, csendes szemlélődésben üldögélt, vagy Nepálról beszélt. Az emberek nem úgy kerültek le a Lére, mint a Miniszterek szalonjába, vagyis nem volt bemutatkozás, semmi ilyesmi. Valaki ismerős lehozta az embert, az ismerős ismerőseivel elkezdett beszélgetni és ha már többször megfordult ott, ráragadt valami név. Egyszer valaki Zsuzsának azt mondta, amikor beszélt róla : "Tudod, az a nepáli csaj!" aztán Zsuzsa visszamondta, ő pedig boldogan rácsapott. Ezután, ha véletlenül mégis a nevét kérdezte valaki, akkor annyit mondott: Nepáli.

A haja már megnőtt addigra derékig és az akkori "egyenruhát" viselte: virágokkal összefirkált farmer és virágokkal kihímzett blúz. Meg homlokpánt.

Ha a hippi-kultúráról beszélünk, egyszerűen nem kerülhetjük el, hogy szót ejtsünk a drogokról. Akkoriban esélytelen volt hozzájutni a "klasszikus" szerekhez (néha egy-egy Belvárnál volt fű, innen ismerte a jellegzetes illatot, de ez nagyon ritka volt), a designer-drogoknak még se híre, se hamva (hálisten), viszont azért megoldották valahogy. A Nagyfások "racsiztak", vagyis szerves oldószert lélegeztek be. Egyszer megpróbálta, de soha életében nem talált semmit undorítóbbnak, mintha az az ocsmány vegyszer keringene az ereiben, fel nem tudta fogni, mások miért tesznek magukkal ilyet.

Voltak néhányan, akik ismertek különböző gyógyszereket - egy részük mostanra tiltólistára került, pont ezért - meg fogyókúrás szereket, nyugtatókat és mindenféle ilyesmit, amivel lehetett pótolni a drogokat. Egyesekre "kellett" alkoholt inni a hatás elérése miatt, másokra tilos volt. Voltak egyes "koktélok", de az ember jobban járt, ha olyan nyomta a kezébe, aki értett hozzá, mert egyáltalán nem volt mindegy, hogy például 3 sárga, 2 rózsaszín és öt kék, vagy pont fordítva. Voltak is belőle néha balesetek, de akkor azt mondták, meg akartak halni, mert még az is elfogadottabb volt a drogozásnál. Némelyek professzionálisan hamisították a recepteket is.

Nekik szerencséjük volt, mert a közeli barátok közül egyik se volt függő, ezért alkalmilag ugyan belekeveredtek néha, de nem használtak semmit rendszeresen. Persze becsúszott olyan alkalom, mikor teljes filmszakadás állapotára ütötte ki magát - szerencsére Zsuzsa nem, úgyhogy volt aki hazahúzza. Szó szerint, mert több időt töltött a hazaúton vízszintesen, mint függőlegesen. Legalábbis, mikor visszatért az eszmélete, mindig valami földközeli nézőpont jött be. Már befordultak az utcájukba, mikor szembejött Zsuzsa mamája. Csak utólag gondolt bele, milyen kínos helyzet lehetett, akkor csak integetett a járdáról: "Csókolom, Bori néni, kicsit berúgtam" (mert mit mondott volna). "Azt látom" - volt a válasz, de hogy aztán segített e a lányának bevinni, már nem emlékszik.

Még a "hőskorban", a Lé és Finnország előtt Zsuzsa egyszer azzal állított be, hogy "biztos helyről" hallotta, hogy a szárított banánhéjból kábítószert lehet csinálni. Itthon akkoriban már néha (rendszerint karácsony környékén) lehetett banánt kapni, de S rendszeresen hozott Németországból, így volt hozzá "anyaguk". Kitették az erkélyre egy újságra, egy hét alatt szépen meg is száradt barnára, igen ám, de most mit kezdjenek vele? A "biztos forrás" erre nem tért ki. Gondolták, el kell szívni, de akkor még egyikük se cigizett, úgyhogy arra jutottak, hogy kifőzik. Ma már fel nem tudja fogni, hogyan nem jutott eszükbe, hogy ha valamit meg lehet enni minden "hatás" nélkül, akkor az mitől változna meg egy hét aszalás miatt, de akkoriban, nem túl régen, néhány évvel azelőtt még arról is meg voltak győződve egyesek, hogy a Coca Colában kábítószer van, szóval a "biztos forrás" is valahonnan innen vehette az infót.

Elkészítették a főzetet, de mielőtt megitták volna, Zsuzsának eszébe jutott, hogy mi van, ha meghalnak tőle (arról mindketten meg voltak győződve, hogy a kábítószertől meg lehet halni). "Írjunk búcsúlevelet" mondta ő. Úgyhogy mindketten írtak valami szívhezszólót, megitták a borzalmas ízű és kissé poros löttyöt, majd lefeküdtek és várták a hatást, ami természetesen nem jött.

Később persze beleszaladt durvább dolgokba, de hallucinogént soha nem mert bevenni. Aztán elkövetett egy hibát (olyanra ivott, amire nem lett volna szabad), és egy teljes éjszakát azzal töltött, hogy könyörgött a szívének, hogy verjen. Teljesen szürreális helyzet volt, leginkább egy Fellini-filmbe való. Szokás szerint tele volt a lakás emberekkel, akiknek a felét nem is ismerte. Az ebédlőasztal alatt egy Piroska nevű lány feküdt, aki nem tudta abbahagyni a csuklást. Ő nem mert lefeküdni, támolygott körbe a mellkasát markolva. Ez nagy tanulság lett később, mert anélkül is jó buli lehetett volna, furikáztak drága külföldi kocsikkal körbe (hogy azok tulajdonosai hogy kerültek le a Lére, fogalma sincs), az egész gyönyörű lett volna, felesleges volt bevenni azt a sz'rt. De legalább többet nem nyúlt hozzá.