8

Stúdió

Azt valahogy még S sem gondolta komolyan, hogy a varrós-suli után ő majd beül egy műhelybe a szalag mellé, neki pedig megtetszett a zenész-életmód - illetve nem is ismert soha mást, úgyhogy adta magát, hogy énekesnő lesz. A zongorázás a múlté az ínhüvely-gyulladás miatt, hangja pedig egyáltalán nem volt (Olgi néni később azt mondta: "meleg levegő"), de ez egyáltalán nem zavarta, énekesnő lesz és kész. Majd S szerez neki szerződést, ha már nem engedte angol szakos gimibe menni, ahonnan még esélye lett volna egyetemre menni. Persze ezek a vágyak valahol Kája Nagymama halála és a tyúkudvarban eltöltött egy tanév között már teljesen köddé váltak, illetve maga a vágy megmaradt egész életében, de a lehetőség elszállt. Ahhoz normális családi háttér kellett volna, legalább egyetlen szülővel, akit érdekel, hogy mi lesz belőle. De ilyen nem volt, úgyhogy maradt a varrós suli, és a Stúdió.

OSZK Stúdiónak hívták, itt képezték azokat a tánczenészeket, akik a különböző bárok és éttermek zene-szolgáltatását végezték. Volt ilyen az ORI-nak is, azokból lettek a nagy rendezvények fellépői és akikkel lemez- rádió- és TV-felvételeket csináltak, de a kettő között nem volt átjárás. Ha valaki valaha betette a lábát egy bárba dolgozni, arra rásütötték, hogy "vendéglátós", és odaát már nem rúghatott labdába.

S rögtön tudatosította benne, hogy az ORI-ról ne is álmodjon (nem üti meg a mértéket), különben is, Olgi néni az OSZK Stúdióban tanít, úgyhogy beíratta hozzá. Kája Nagymama után ő volt az első hiteles és hatásos személy az életében. Legendás pedagógus volt, sok akkori ismert énekes is nála tanult. Kemény volt, ellentmondást nem tűrő, néha végigbeszélte mindenféle történetekkel az órát és sokszor gúnyolódott a tanulókon, mégis mindenki valami fanatikusan imádta. Nagyon intenzív szeretetet és erőt sugárzott ki a személyisége.

Elvállalta őt úgy, hogy már 16 évesen bejárhatott "vendéghallgatóként", vagyis beült az órákra és szivacsként szívta magába mindazt, ami elhangzott. Következő évben már "rendes" tanuló lett (S mindig gondoskodott róla, hogy a tandíja ki legyen fizetve). Olgi nénit egyáltalán nem érdekelte, hogy semmi hanga nincs. "Majd csinálunk" - mondta. Szerencséjére muzikális volt, ugyan az apja abszolút hallását nem örökölte, de majdnem. A hangképzés olyan, mint a testépítés, csak itt egyetlen kicsi izmocskát kellett tréningezni, de az a megfelelő és hozzáértő kezekben ugyanúgy kialakul, mint ahogy Nyúl Bélából is lehet testépítő-bajnokot faragni, ha elég kitartó.

A kitartással és szorgalommal nem volt baj, különben is megszokta már a balettban, a muzikalitással sem, de az önbizalommal annál inkább. Soha nem tudta elérni a szükséges színpadi jelenlétet és ebben a könyörtelen világban rengeteg bántást kapott. Ha lett volna alternatíva, biztos nem ezt az utat választja, de nem volt. Végül maga is elhitte, hogy nem tehetséges, a legtöbb, amit elérhet, hogy "jó iparos" lehet belőle, és hogy szorgalommal és megbízhatósággal a legnagyobb hiányosságokat is ki lehet tömni.

Olgi néni egyébként egyszer se ejtette ki a száján, hogy nem tehetséges, de a korrepetitorokkal és előadóművészet-tanárokkal vért izzadtatott vele. Persze az a fajta önbizalom, ami szinte kizavarja az igazi művészeket a színpadra, végzetesen hiányzott, de az egész éneklés arra jó volt, hogy megélhetést biztosítson, mégpedig abban a közegben, amit már ismert.

Egyszer együtt voltak S-el látogatóban az egyik ismerős énekes-házaspárnál. A nevük egyáltalán nem volt ismert, ugyanolyan "vendéglátósok" voltak, mint ő, de férfi mégis nekiesett (kicsit már beivott addigra), és kivörösödött fejjel, üvöltve letehetségtelenezte. Közölte, hogy takarodjon a szakmából, mert semmi keresnivalója nincs ott, és tovább hosszasan, hasonlóképpen. Sem a felesége, sem pedig S nem szólt egy szót sem, és amikor eljöttek, S valami olyasmit próbált sugallni, hogy "végre valaki kimondta, amit én nem akartam" - persze ez nem hangzott el, de ez volt a lényeg.

Akkor neki fel sem tűnt az egész, csak egy csapás volt a sok közül, valahogy napirendre tért fölötte, mivel meg volt győződve egyrészt arról, hogy ez így igaz, másrészt meg hogy mindenkinek joga van így bánni vele és senki nem védi meg - S pedig végképp nem. Bármikor, bármilyen konfliktusáról szerzett tudomást, mindig automatikusan a másik fél mellé állt.

Hosszú évtizedeknek kellett eltelni, hogy legalább elhiggye, ez így nincs rendben.

A Stúdióban mindenesetre jó volt, egy-két lánnyal össze is barátkozott (már amennyire tőle telt), kicsit az egész a balett pótlékaként tudott működni, bár nem ért fel hozzá. A "meleg levegő" lassan átalakult hanggá, és bár egyéni, megismerhető stílusa soha nem lett, de bármit elég jól le tudott másolni, mivel nem esett nehezére felvenni valaki más stílusát. Utána tizenhárom évig ez lett az élete, a megélhetése és életformája is, de ott még nem tartunk.

9

Woods

Úgy indult, hogy a Woods egy zenekar volt a sok közül, akinek a koncertjeire lejártak. Mégcsak nem is a jobbak vagy ismertebbek közül való, egyfajta másolós zenekar, akik leginkább az akkori populáris rockzenét játszó bandák dalait adták elő, három gitár, dob, billentyű. A Széchenyi fürdő oldalsó bejáratán kellett bemenni, ott volt egyfajta "kultúrterem", és ott léptek fel minden szombaton.

Zsuzsával és az újdonsült barátaival mindenféle helyekre jártak (a diszkók csak évekkel később terjedtek el, kiszorítva szinte teljesen az élő zenét), nagyrészt jazz és egyfajta alternatív zenét játszó bandákhoz, bár ez utóbbi kifejezés még nem volt használatban, mint a punk és társai is csak a '80-as években tűnnek fel majd. Akkor úgy hívták, hogy "free jazz" és bár egyáltalán nem élvezte, sikk volt oda járni, komolyabb embernek tűnt a többiek szemében. Bár pénzzel egyikük se volt túlságosan eleresztve, a belépőt azért ki tudták fizetni, vagy ha nem, akkor beszöktek. Volt olyan, hogy egy WC-fülkében szorongtak hárman-négyen, a többiek a deszkán álltak, ő volt "a láb", de pechjére a biztonsági őr később megismerte a divatos fehér harisnya-csizmáját, és odament szólni ("tudom, hogy te bujkáltál a WC-ben a barátnőiddel"), de végül nem rakta ki őket. Zsuzsa és a Lépartiak mellé bejöttek a volt balettos társak, az iskola menő csajai is néha, lányok a Stúdióból, szóval volt kivel menni ide-oda, bár a magányosság érzése akkor se múlt el, ha annyian voltak körülötte, hogy lépni sem lehetett.

Woodsra valahogy lekerültek egyszer Zsuzsával, és ő teljesen érthetetlenül beleszeretett. A zene jó volt, de semmi különös, határtalanul kommersz a jazzen érlelt fülének, a tagok helyesek, de nem "szeretett bele" egyikükbe sem, mégis pillanatok alatt ún. grupie kiscsajokká váltak.

Az volt az autóstop fénykora, nem is utaztak sehogy máshogy, és az is előfordult, hogy kiderítették, melyik vidéki városban játszik a zenekar és lementek utánuk. Volt nagy meglepetés, mert akkor már látásból ismerték őket, de a közelebbi ismeretség akkor alakult ki, mikor visszahozták őket a kisbuszban. Innentől nem volt megállás, minden szombaton Széchenyi, nyáron a hajó, ahova szerződést kaptak, és Anikóval is itt ismerkedett meg.

Egyszer a Woods vezetője, a gitáros meghirdette, hogy felvennének maguknak egy énekesnőt, lehet jelentkezni. Szinte isteni jelnek tekintette, és természetesen elment a válogatóra. Anikó utána lépett fel és rögtön szívből meggyűlölte. Gyönyörű hangja volt, százszor jobban énekelt, mint ő és azonnal tudta, hogy elszálltak az esélyei, ahogy meghallotta énekelni. Biztos volt benne, hogy felveszik, de végül nem tették, mert jött egy harmadik lány, aki miniszoknyában és határtalanul közönséges, harsány stílusban  felszántotta a színpadot. Őt vették fel, de aztán valahogy mégse lett énekesnőjük, egyáltalán.

Azonnal összefogtak Anikóval a "közös ellenség" ellen és egymásra licitálva szidták a lányt. Aztán összebarátkoztak, annyira, hogy Anikó egy évig nála is lakott.

Ez akkor történt, amikor a legutolsó felvigyázója, S barátnője is "bedobta a törölközőt", bár a mai napig nem tudja, miért, hiszen semmi konfliktusuk nem volt - bár kapcsolatuk is alig. Ezzel S teljesen kifogyott a lehetséges "bébiszitterekből". Ekkor kapóra jött, hogy Anikó, aki egy kis tanyáról származott és addig kollégiumban lakott, elbukta az egyetemi felvételt (két év volt köztük összesen). Gyakorlatilag egyáltalán nem volt "B terve", a tanyára az alkoholista papája mellé a világ kincséért nem akart visszamenni, ezért elhatározta, hogy egy évig dolgozik valahol, aztán újra megpróbálja a felvételit (talán a bölcsészkarra ment, ahova akkor fel is vették).

Anikó beköltözött az egyik szobába, az albérleti díja ment az akkoriban még nagyon alacsony lakásrezsire, meg a  Stúdió tandíjára, S pedig megnyugodott, hogy "mégsincs egyedül" - hogy egy tizenhét évesre hogy "vigyázhat" egy tizenkilenc éves, az más kérdés. S Olgi néninél hagyott pénzt, amit az hetenként adott oda neki (nehogy egyben elköltse), és ami az akkori minimálbér kb. kétharmada volt, vagyis semmire se elég. Zsebpénznek megfelelt volna, de háztartást vezetni, ételt, tisztítószereket és iskolai felszerelést venni határtalanul kevés volt. Anikó ugyanolyan keveset keresett képesítés nélküli fogászati asszisztensként és az albérleti díj után neki is kb. ennyi maradt.

Ez volt a "tejbegríz-időszak". Mivel sem a cigin (amit Olgi néni ugyan abbahagyatott vele egy időre, de sikertelenül), sem a koncertek belépőjén (kivéve, mikor belógtak), sem pedig a kötelező iskolai költségeken nem lehetett spórolni, maradt az étel, amire gyakorlatilag egyáltalán nem telt. Ilyenkor jöttek a kreatív megoldások. Rászokott, hogy utolsó szünetben elkérte az osztálytársai megmaradt kajáját. Volt, mikor ebédjegyet is kapott valakitől. Anikó szülei néha küldtek a tanyáról ételt - zsák krumplit, egyszer egy egész libát, zsírjában lesütve, egy hétig ették, mennyei volt - de ők is szegények voltak, Anikó elmesélte, hogy volt olyan karácsony, amikor a szemétdombon talált krumplihéjat főzte ki neki a mamája. Amikor pedig semmi nem volt, akkor jött a tejbegríz: egy nagy fazékkal csináltak és szeleteket lehetett vágni belőle, amíg el nem fogyott.

Később elgondolkodott rajta, hogy valaki, akinek a nagyszülei a fél gangot etették, hogyan nem fordulhatott senkihez ételért, de igazából ez volt a lényeg, a belső program: "nincs senki, nem segít senki és nem is érdekel senkit, hogy mi van vele". Az időszak mégis szép volt, minden nehézsége ellenére.

Ekkor érettségizett, és mivel több szaktárgyhoz nem volt tankönyv, a tanárok az órán diktálták le a tételeket. Ha az adott tárgy éppen az első órán volt, rászokott, hogy fekszik a padon és csak a sorok elején nyitja ki a szemét. Aztán már akkor se. Mikor legépelte a tételeket (mindig szeretett így tanulni: leír, legépel, puskát ír piciben, és a tananyag már meg is van), akkor oldalakon keresztül előbb teljesen kusza írás, majd csak hullámos vonalak szerepeltek. A tanár valószínűleg látta, hogy alszik, csak nem érdekelte.

A matek lett volna az egyetlen problémás pont, de a bukás és felkészülés miatt az se volt, ezért egész jól le tudott érettségizni. Délelőtt matek írásbeli, délután pedig a Stúdióban "kategóriavizsga", ami annyit jelentett, hogy énekelni kellett egy, főleg a tanárokból álló bizottság előtt, akik aztán (annak, aki megfelelt), kiállítottak egy "működési engedélyt". Vagyis kapott egy kemény fedeles kiskönyvet arról, hogy hivatásos énekesnő.

Kemény nap volt, elfáradt, bár mindkettő jól sikerült, de mikor hazaért, kitört belőle a sírás.

10.

Halál

Fiatal korukban az emberek könnyen dobálóznak a halál fogalmával, a tinédzserkori öngyilkosságok nagy része figyelem-felkeltés. (Egy fiú búcsúlevele, akinek sikerült: "Ha már nem leszek, talán észreveszitek, hogy voltam").

Mikor a Zsuzsával kifőzték a banánhéjat, a búcsúlevél csak "baleset esetére" kellett - mindenesetre mivel gyakorlatilag semmilyen hatékony eszköze nem volt a krízisek megoldására, sem olyan személy, akihez fordulhatott volna, "kizárásos alapon" fordult a halálhoz, mint valami kedves baráthoz, aki kimenekíti az összes olyan helyzetből, amiben képtelenség lenni és amit nem tud megoldani.

Az első komoly kapcsolata is az a fiú volt, akit csak messziről mutattak az osztálytársai, ijedt tisztelettel vegyes borzongással: "Ő az a fiú, aki leugrott egy szakadékba, mert meg akart halni". A sápadt, vékony srác bottal járt a törött lába miatt (később aztán meggyógyult) és benne pedig rögtön feltámadt a tisztelet a bátorsága iránt. Később majdnem egy évig jártak, aztán valahogy kiürült a kapcsolat és eltűntek egymás életéből. A két legjobb barátjával még "virtuális" zenekart is alapítottak: dob, gitár, basszusgitár (a srác) és billentyű-ének (ő). Azért virtuális, mert bár minden alkalommal beszéltek róla, de nem voltak hangszereik, számaik, próbahelyük, szóval semmi. Nevük viszont volt: Cross - és plakátjuk is.

Ő rajzolta, akkoriban folyton rajzolt. Ez a képessége szó szerint a semmiből jött - bár egy-két ruhatervet le tudott skiccelni, de abban az időben egyszercsak elkezdett alakokat, portrékat, csendéleteket és mindenfélét rajzolni. Később arra gondolt, hogy talán Kája Nagymama próbált vigyázni rá a szellemvilágból ebben a nagyon veszélyes időszakában, és valahogy a képessége is jött vele, mivel később, mikor normalizálódott az élete, a rajztudás teljesen eltűnt és azóta se jött vissza.

Sokat jártak a három fiúval a természetbe, ott is felmászott az összes ingatag sziklára, egyszer úgy kellett leszedni, mikor leesett és egy fába kapaszkodva lógott a semmi felett.

Ez volt az az időszak, mikor S hol feltűnt, hol eltűnt az életéből. Mikor előkerült, próbált kapcsolódni, szabályozni ("nevelni" - ha-ha), de egy tizenévessel sokszor akkor is képtelenség szót érteni, ha viszonylag normálisan telt a gyerekkora és az illető szülő jelen volt az életében, így S teljesen esélytelen volt. Gyakorlatilag a kisgyermekkor is ki lett hagyva, Kája Nagymama miatt, utána sem volt túl sok idő, amit folyamatosan együtt töltöttek volna. Nem volt szerencsés S lehengerlő stílusa sem, aki folyamatosan frusztrált volt amiatt, hogy bárkivel meg tudja szerettetni magát a saját gyerekén kívül - ami persze így nem volt igaz, csak a folyamatos hárítás miatt tűnhetett neki úgy. Adni, kompenzálni szeretett volna, ömlesztette rá a ruhákat, ami viszont egyáltalán nem volt a stílusa, úgyhogy nem is hordta őket. Ez volt a kulcs: S nem akarta megismerni, mit szeret, hogy gondolkodik, hogyan érez és mi bántja, uralni akarta azzal a bekebelező szeretetével, amitől előbb-utóbb a férfiak is elmenekültek az oldaláról, hiába volt szép, vonzó, szexi és nagyon kedves, hiába tett meg mindent, hogy megtartsa őket.

Jobb ötlet híján elkezdte zsarolni: régebben azzal fenyegette, hogy álmában levágja a hosszú haját, aztán mióta a fiú feltűnt az oldalán és elég sok időt töltöttek együtt, időről időre azt vágta a fejéhez, hogy majd elviszi egy nőgyógyászhoz, hogy megállapítsa, még szűz-e.

Később sokszor eszébe jutott, hogy egy normális szülő ilyenkor az örömteli együttlétről és a fogamzásgátlás lehetőségeiről beszél, hogy miért nem volt közöttük soha normális kommunikáció (bezzeg akkor vette a fáradságot, mikor a Nagyfás fiút kellett eltiltani tőle). Mindenesetre akkor a lány eldöntötte, hogy ezt a szégyent nem hajlandó elviselni, inkább meghal - szó szerint. Látta egy filmben, hogy egy szereplő összegyűjtött valami gyógyszert, amiből pár darabot lehetett recept nélkül is kapni, úgyhogy ő is megtette és mindig magánál tartotta, "biztonság kedvéért". A fiúnak is elmondta - elvégre rokonlelkek voltak - és az pont fent is volt náluk, amikor S elkezdett titokzatoskodni, hogy készüljön, mert mennek valami orvoshoz. Ő gondolkodás nélkül elkezdte lenyelni a tablettákat, a fiú kétségbeesve kérlelte, hogy ne tegye, de rendes volt és nem árulta be. A taxiban lett rosszul - hirtelen elment a kép és rettenetes szédülés tört rá. Ijedtében elmondta S-nek, aki nagyon dühös lett. "Miért nem inkább a villamos alá fekszel?" - volt a reakció. Közben megérkeztek, az orvosról kiderült, hogy pszichológus, aki rögtön megitatott vele valami undorító, fekete löttyöt, amitől kihányta az egészet.

De nem kellett járnia hozzá utána, mert nagyon sokba került volna.

--xx--

Anikó is megtette egyszer - hogy miért, az már a múlt ködébe vész, de biztos valami fiú-ügy volt. Ő fiú miatt soha nem próbálta meg, bár a szerelmi csalódások sokszor teljesen összetörték, de mégse. Számára a halál egyfajta biztos kivezető út volt azokból a megalázó és elfogadhatatlan helyzetekből, amiknek megoldásához akkor semmi más eszköze nem volt. Később elgondolkozott rajta, hogy biztos ezért választotta életcéljának azt, amit később csinált, hiszen nemcsak magának, hanem másnak is meg tudta mutatni, hogy van olyan módja is a nemet mondásnak, ami sokkal hatékonyabb és nem árt senkinek. Valahogy összerakódnak a dolgok és minden elem értelmes helyre kerül, még ha akkor nem is tűnt úgy. De addig még hosszú évtizedeknek kellett eltelni.

Akkor épp társasággal és egy pár üveg olcsó borral mentek haza. Jókedvűen nevetgéltek, mindenki a kor "egyenruháját" viselte, rajta egy majdnem földig érő rojtos poncsó volt, meg egy makramé táska. Anikó kisírt szemmel ült az ágyon, vele szemben a fotelban pedig a főnöke a feleségével - az asszony biztos nem akarta egyedül elengedni. Azt mondták, hogy épp várják a mentőket. Ő ledobta a táskáját és odaült az ágyra, átkarolta Anikót és bíztatta, hogy minden rendben lesz - a fiúk a másik szobában egy ideig zavartan, csendben beszélgettek, majd hazamentek. Utána meglátogatta a kórházban is, ahol Anikó megkérte, hogy ha mégis meghalna, akkor küldje be helyette az egyetemi felvételi papírokat. "De ha már meghaltál, nem tudsz egyetemre menni!" - mondta. "Ja tényleg." - volt a válasz. "Akkor jó."

Aztán pár nap múlva kiengedték, alá kellett írnia valami papírt, hogy nem teszi többé, és a dolog el volt intézve. Titokban csodálta is ezért, hogy meg merte tenni, pedig sokkal stabilabb, egészségesebb embernek tűnt, mint ő. Valahogy élőbbnek érezte magánál.

Mikor leérettségizett, rögtön vidéken kezdett dolgozni, Anikót felvették az egyetemre és beköltözött egy kollégiumba. Néhányszor még beszéltek, aztán megszakadt a kapcsolat. Anikó aztán szép énekesi karriert futott be, egy híres zenekar vezetője, az eredeti csapat felbomlása után tehetséges fiatalokból szervezett magának bandát, és bár a régi fénykorát nem tudta felülmúlni - jószerivel még megközelíteni sem - azért sok munkájuk volt és szép pénzt kerestek külföldi turnékon.

Ő tisztában volt vele, hogy nem üti meg ezt a mércét és vidéki bárokban kezdett dolgozni. Kicsit hasonlított Finnországra: minden hónapban más város, összepakolni a bőröndöt - fellépő ruhák, meg a többi, de csak annyi, amit elbír - felszállni a vonatra. Megérkezés, megkeresni a bárt, az irodát, ahol a papírmunkát és a szállást intézték, majd beköltözni. Vagy egy család kiadó szobájába, vagy, ha szállodában volt a bár, akkor a legócskább egyágyasba. Este bemutatkozni a zenekarnak, átnézni a kottákat és fellépések sorozata hajnalig.

11.

Az élet

Úgy élt, mint egy remete. Nem barátkozott senkivel - jószerivel nem is állt szóba. Rászokott a gobelin-hímzésre, mikor épp nem állt színpadon, akkor az öltözőben öltögetett. A zenészekkel próbált jóban lenni, mert különben meg tudták volna keseríteni az életét, de egyébként távol tartotta magát mindenkitől, nem vett részt a bulikban sem. A napi programja délig, egyig alvás, hiszen hajnalban került ágyba, délután pedig a környéket derítette fel. Nagyon szeretett sétálni idegen városokban, ránézni a házakra és elképzelni a benne lakók életét. Jó időben kiült olvasni valamelyik parkba, vagy csak nézte a növényeket. Ha vízparti városban volt, akkor órákat töltött a parton. Este készülődés alatt bekapcsolta a Luxemburg-rádiót (ma is hallja a szignáljukat: "Radio Luxembuuurg!"), nagyon jó zenét sugároztak, és sikerült ráhangolódni az esti fellépésre, ahol viszont csak a töredékét tudta előadni azoknak a számoknak, amit szeretett. Azt is inkább kezdéskor, mert utána az adott közönség ízlését kellett kiszolgálni. Volt egy határ, amit nem lépett át - a zenészek rendszerint utálták is ezért, mert nem tudott nekik pénzt keresni, bár némelyikük hasonlóan gondolkozott, mint ő, azokkal lehetett igazi jó zenéket játszani a kommersz szemetek helyett.

Volt egy vak zongorista, akivel annyira összebarátkozott, hogy az később meg is látogatta az új helyén, de nagyrészt távol tartotta magát mindenkitől.

Néha meglátogatta S-t Németországban, néha ő is hazajött, rengeteg holmival, felforgatva a lakást. Volt olyan, hogy hetekre otthagyott egy kazal mosatlant, a nyers nokedlitészta beleszáradva az edénybe, legyek tömege. Tombolt, mikor meglátta, hiszen pont szabadnap nélkül dolgozott, ami annyit jelentett, hogy hetekig nem fordult meg Budapesten. Mikor S-t számonkérte, az csak kedvesen megsimogatta az arcát, és mint egy értetlen, bugyuta kisgyereknek, csak annyit mondott: "nem volt már rá időm, kicsikém!"

A kapcsolatuk továbbra is nagyon ambivalens volt. S semmiképpen nem engedte elrontani az életről való elképzelését, miszerint "minden nagyon szép és jó, a világ napfényes és tele van kedves emberekkel" - ő viszont sokszor szinte sikoltva menekült azoktól, akikkel S képes volt összebarátkozni - voltak köztük lecsúszott volt arisztokraták, akiknek jó esett, hogy valaki felnéz rájuk, voltak piti stiklikkel operáló szerencselovagok, műveletlen újgazdagok, egyszerűen fogalma nem volt, honnan képes összeszedni ezeket.

Később elgondolkodott, hogy a végletes zárkózottsága talán azért alakult ki, mert egyrészt nem akart S társaságával semmi kapcsolódást, másrészt mélységesen viszolygott mindentől, amivel esetleg hasonlíthatna rá. Színpadon kívül úgy öltözött, mint egy kiugrott apáca vagy egy vénkisasszony, míg S kedvenc színei a piros, az arany és minden, ami feltűnő. Ha bement egy helyre, minden szem felé fordult, és ha volt néhány, ami nem, akkor addig harsánykodott, amíg szó szerint mindenki őt nézte. Ezért inkább nem is szeretett menni vele sehová. Amúgy is különbözött az ízlésük, és nemcsak az emberek terén, hanem gyakorlatilag mindenben. Hogy vajon ez a másik oldalról nézve milyen lehetett, az csak jóval S halála után fordult meg a fejében. Ő szegény talált magának Németországban egy "pót-gyereket", A-val kicsit hasonlítottak, ami a külsejüket illeti - stílusban is talán - és ezek után S már úgy hozta neki a lila-fekete csipkés, ordenáré fehérneműt, hogy "Nem baj, ha nem tetszik, majd Andikának jó lesz".

12.

Kapcsolatok

Minden élet sarkalatos pontja a többi emberrel való kapcsolódás, és a legtöbbjüknél ez az elsődleges kapcsolatokkal, vagyis a szülőkkel kezdődik. A szülő nézőpontja határozza meg a "ki vagyok én?" kérdését. Ezt az alapvető kérdést, amiből, mint egy gyökérből nő ki az egyén egész élete. Ez határozza meg az életutat és azt, hogy mennyire érzi jól magát a bőrében az illető.

Neki, akárhogy is nézte, Kája Nagymama volt az elsődleges kapcsolata. Ez akkor derült ki, mikor sok-sok évtized után kiderült, hogy mégsincs légüres térben, ami az apai irányú rokonságot illeti, hanem egyszercsak előkerült számos távoli nagynéni, nagybácsi és unokatestvér, szóval az egész olyan volt, mint mikor visszatérnek a gyökerek egy kivágott fa alá.

Kell itt tenni egy kis kitérőt. M még a svéd feleség halála előtt kapott egy agyvérzést, amelyből szinte nyom nélkül felépült. A második viszont már maradandó károkat okozott, a harmadik pedig 83 éves korában el is vitte. Az utolsó időkben néha meglátogatta Svédországban - a férfi árnyéka volt önmagának. Már egyedül, egy gyönyörű lakásban, ahol mintha a feleség, távozása előtt megszervezett volna mindent: mikor milyen segítő jön, mi a reggeli, az ebéd, mikor kell pihenni, mikor lehet sört inni (délután fél 5-kor, egyetlen, alacsony alkoholtartalmú italt).

M szinte autisztikusan ragaszkodott a mindennapok rituáléihoz, ő pedig megpróbálta a lehető legkevésbé megzavarni benne. Sétákat tett a környéken, és néha próbált beszélgetni is, ami meglehetősen nehéz volt, mert M beszédközpontja is érintett lett, bár szellemileg nem sérült. Próbált információkat kapni KN-ről, hiszen ő nevelte fel M-et és a testvérét is. Annyira szeretett volna többet tudni róla, hiszen nem is ismerhette - egy hétéves gyerek, bármilyen koraérett, mégiscsak gyerek-szemmel lát - de nem tudott meg semmi érdemlegeset.

Volt néhány tárgy a lakásban, családi ereklyék, például egy aranyozott toll, ami lúdtollat formázott. Ezt a dédapja kapta nyugdíjazásakor, meg egy nemesi okirat az 1700-as évekből. Volt azután jónéhány akvarell KN-től. Mikor M végül bekerült egy öregek otthonába, hiszen az önellátása teljesen ellehetetlenült, akkor megfordult a fejében, hogy, mivel a lakást teljesen felszámolták, elkéri ezeket a tárgyakat, de letett róla, úgy érezte volna magát, mint egy keselyű, ami lecsap a prédára. M nem engedte, hogy az otthonban is meglátogassa, aztán megtörtént a végzetes harmadik stroke, ami elvitte. Ekkor kérdezett csak rá a tárgyakra a féltestvérénél, aki rövid kínos habogás után kibökte, hogy még régebben kiürítették a lakást és már semmi nincs meg, ami ott volt, mert "úgy gondoltam, hogy ezek csak tárgyak, és engedjük el". Ez kés volt a szívébe, mert az történt, ami már annyiszor: ő nem számít, nem is létezik, és nem tartozik ide. A féltestvére javára legyen mondva, hogy bár a dolgokat nem lehetett visszaszerezni, elkezdett lázasan keresgélni a rokonság között, és hamarosan szerzett is néhány dolgot.

Ő tudta, hogy M testvérének, aki már rögtön a háború után kiment Svájcba, van négy gyereke, de nem ismerte őket, viszont ez a lázas kutatás eljuttatta hozzá az ott fellelhető összes magyar nyelvű iratot (amit rajta kívül nem tudott senki elolvasni, mivel a közvetlen rokonságból csak ő tudott magyarul), meg KN rajzát, ami M édesanyját ábrázolta. Jolánnak hívták és meghalt, mikor M hétéves volt - pont annyi, mint ő, mikor felborult az élete, és elvesztette belőle az egyetlen biztos pontot. Jolán a képen elgondolkodva néz, a kor divatos frizuráját hordja, a szeme körül már látszanak a betegség karikái - még a negyvenet se érte meg, mikor elvitte a TBC. Sokat gondolkodott rajta, milyen lehetett számára hátrahagyni a hét és tízéves fiait, miután a férjét már elvesztette, ugyanabban a szörnyű betegségben. Volt valami lelki kapcsolat köztük, és hiába soha nem ismerte, jobban nagyanyjának tekintette, mint S anyját.

Abban az időben volt egy visszatérő álma egy sírról. Az is benne volt, hogy két helyről lehet megközelíteni, az egyik rövid, a másik hosszabb út. Legalább 5-6szor, vagy többször is megismétlődött és elég valóságos volt. Mindenféle történt ezekben az álmokban, de mindig tudta, hogy az valami hozzátartozó sírja, közeli rokoné, amit látogat. Aztán a hozzá került papírok között ott volt egy sírhely hosszabbításának befizetése. Mindeddig úgy tudta, hogy KN sírja nincs meg: lejárt, és nem lett meghosszabbítva. Mikor megtalálta a papírt, egész felvillanyozódott. Öröme akkor lett még nagyobb, mikor meglátta, hogy ott van az egész család felírva a kőre: a két dédszülő, és az ő gyerekeik, közte a nagyapja a feleségével, és KN, természetesen, mindenki a születési és halálozási időpontjával szerepelt. Fizikailag csak a dédapa és KN nyugszik ott, de amikor megtalálta, úgy érezte, valahogy visszakapcsolódott valahová, ami végérvényesen elveszettnek tűnt.

Ezzel egyidőben a nagynénik és unokatestvérek is elkezdtek sorjázni az életébe. Meghívták összejövetelekre és néhányukkal élő lett a kapcsolat. Utólag úgy gondolta, az a néhány elveszített grafika megérte, hogy valódi, hús-vér embereket kapott helyette.

A sírhely pontosan úgy helyezkedett el, mint az álomban: ha S sírhelyét látogatta meg, akkor egy közeli, rövid hátsó úton lehetett megközelíteni, ha a főbejáraton ment be, akkor hosszabb volt az út. Elképesztő érzés volt megtalálni és gondozni: mintha az a pár felírt név egy kövön egyfajta bizonyíték lenne létezésének jogosultságára. Persze az butaság, hiszen minden élőlénynek, a puszta léte folytán joga van hozzá, de ez is egy olyan program volt, ami hosszú időre megkeserítette az életét.

Viszont hamarosan, másfél év múlva lejárt, és elég sokba került meghosszabbítani. A sok előkerült apai ági rokon közül csak két személlyel alakult ki kapcsolat: egyikük egy távoli nagynéni (akinek a dédapja volt az ő ükapja), és egy első unokatestvér, M testvérének négy gyereke közül az egyik. Ez utóbbit kérte meg, hogy segítsen anyagilag, mivel a sírban nyugvó nagyszülők hét unokája közül ne ő legyen az egyetlen, aki kifizeti az egészet (mivel M-nek három,  testvérének 4 gyereke volt). Az illető (Kati) el is kezdett levelezni a többi családtaggal, és a teljes összeget összeszedték, neki csak intéznie kellett a gyakorlati teendőket.

Meg is látogatták többször, egyszer a fiatalabb féltestvére is itt volt. Készült egy kép a gyerekkori ház kertjében, még hasonlítanak is egymásra, a hajuk is egyforma színre volt festve. M és a testvére is eléggé hasonlítottak, külsőleg és jellemben is, bár a testvére még arrogánsabb volt, bár ezt elég nehéz elképzelni.

Szóval igazából jó cserét csinált: néhány akvarellt elveszített, de kapott érte családtagokat. Sokszor gondolkodott el azon, hogy milyen lehet családban élni, egy olyan "Bazi nagy görög lagzi" - jellegű családban, ahol vannak persze idegesítő családtagok is, de mindenki természetesnek tartja, hogy odatartozik és összetart a többiekkel.

13.

Szerelmek

Nem lehet tovább halogatni ezt a témát az események sorában, hiszen egész életét meghatározta a férfiakhoz való viszony. Mint a többi területen, itt is kettősségek és szélsőségek voltak jellemzők rá. A nemi érés környékén kezdődött, de Finnországban már végérvényesen tudatosodott benne, hogy életében most először "kell" valakinek - az, hogy miért, mire és mennyi időre, az más kérdés, és ez lett a legújabb szenvedés-forrás, szinte kiapadhatatlan mélységben. Ugyanis egyrészt végtelenül taszította S szabadossága, másrészt bármit megtett volna, hogy végre tartozhasson valakihez. Emiatt sokszor teljesen méltatlan kapcsolatokban is képes volt nemhogy bennemaradni, hanem még fel is menteni a legaljasabb bánásmódot is. Vigyázott rá a Gondviselés, hogy egyszer sem került olyan borzalmas helyzetbe, mint egyes intézetis lányok, segítette benne az az alapvető visszafogottság, ami talán még Kája puritán református habitusából eredt, és ami a színpadon sem vált túl nagy előnyére.

Mindenesetre az egész fiatalkorát vagy "halálosan" szerelmesen, vagy szerelmi bánatban töltötte. Egyszer olvasott egy tesztet egy pszichológiai könyvben a borderline személyiségzavarról, és a fiatalkori énje elég magas pontszámot ért volna el. Érzelmi labilitás - igazából ez jellemezte az akkori énjét. Ez egyes férfiak számára határtalanul vonzó volt: azoknak, akik maguk sem voltak túl stabilak, meg azoknak, akik "meglátták benne a lehetőséget". A pszichológia-könyvben volt a nárcizmusra is teszt: itt S ért volna el magas pontszámot, ha kitölti. Mivel ebben kondicionálódott, hajlamos volt megengedni a partnerének is az ilyesmi bánásmódot. Szerencsére nem történt semmi visszafordíthatatlan ártalom (a szívén esett rengeteg törésen kívül). Mindenesetre ennek is hamarosan vége szakadt, mert az egyik szerződése alatt beleszeretett egy idősebb kollégája, aki csapot-papot, családot-gyereket otthagyva odaköltözött hozzá, elviselve S dolgait, és a közel sem ideális körülményeket. Ezek után lezártnak tekintette életének ezen szakaszát, és többé-kevésbé tartozni kezdett valakihez, de ez egy másik történet.

VÉGE