Nata egy kis hegyi faluban született, a Templomtól nem túl messze. Néhány szegényes viskó lakói tengődtek a kopár szirteken, ahol alig volt élelem és több napi járóföldre volt a tenger, ahol halászni lehetett. Ketten éltek az anyjával – az apja az egyik vadászatból nem tért vissza – és éhhalál csak azért nem fenyegette őket, mert az anyja messze földön híres bába és füvesasszony volt. Távoli falvakba is hívták betegekhez és szülő nőkhöz, Nata pedig minden alkalommal elkísérte, már egész kiskorában is. Amint járni tudott, már ment anyjával begyűjteni a szükséges növényeket, ásványokat és egyes bogarakat, pici kezével kosarába kapaszkodva és hatalmas, ámuló szemmel bámészkodva. Testvérei közül egyikük sem érte meg, hogy kinőjön a bölcsőből, anyjának pedig utána egyetlen gyereke sem született. Hogy ez tudatos döntés volt-e anyja részéről, soha nem merte megkérdezni, de ha így lett volna is, megérti, és tisztában volt vele, hogy anyjának megvolt hozzá a megfelelő tudása. Apja nem fűzött semmi kommentárt ehhez, úgy gondolta, az ilyesmi a nők dolga, és talán lelke mélyén megkönnyebbült, hogy nem kell annyi éhes szájat etetni.

Mindenesetre hamarosan ketten maradtak, és mire Nata fiatal lánnyá serdült, szinte mindent tudott, amit az anyja. Át is vette volna hamarosan a helyét, mivel anyja már egyre nehezebben mozgott, ha nincs az a végzetes éjszaka. Éppen egy távoli mezőn gyűjtöttek egy speciális növényt, amelyet csak újhold környékén lehetett leszedni, mielőtt felszáll róla a harmat, ezért több éjszakát is kint töltöttek. Egy bozótos részben vertek tanyát, nappal pihentek, és várták a megfelelő alkalmat, amikor a Hold eléri a megfelelő fázisát, éjszaka pedig óvatosan haladtak a harmatos fűben, hogy minél kevesebb hulljon le a növényekről. Egyik éjjel, pont mikor elindultak volna a gyűjtő-útjukra, néhány férfi ütött rajtuk. Anyját azonnal megölték, rajta viszont összevesztek, hogy ki töltse először kedvét vele, végül annyira hajbakaptak, hogy egyikük szintén holtan maradt ott. Nata futott, ahogy csak a lába bírta, de az egyik férfi utolérte és a földre teperte. Már épp letépte volna róla a ruhát, amikor a legidősebb is beérte őket és megállította azzal, hogy ha inkább eladják a lányt a Templomnak, akkor olyan busás összeget kaphatnak érte, amiről még nem is álmodtak. Erről újabb parázs vita kerekedett és majdnem megint ölre mentek egymással, de aztán győzött a józan ész. Megkötözték a lányt és azonnal elindultak vele lefelé.

Mikor utoljára visszanézett, a kép annyira beleégett a lelkébe, hogy soha nem fogja elfelejteni: az anyja, és kicsit arrébb a haramia teteme, a felborult kosár, mely már majdnem tele volt az értékes növényekkel, és a ködpárnával borított, csillagfényes mező. Csak magában tudott zokogni, mert a száját is betömték.

Késő délelőttre értek a Templomhoz, ahol az őrök először be sem akarták engedni őket, végül elkerült Anumát, és megalkudott a férfiakkal. Addig egy fillért sem fizetett nekik, amíg a Matrónák az Ispotályban meg nem győződtek az érintetlenségéről, aztán elzavarta őket a kialkudott ár töredékével, mondván, hogy ártalmakat és sérüléseket okoztak a lánynak, ezért nem képvisel olyan értéket. Az őröket is elő kellett hívni, hogy kidobják a méltatlankodó férfiakat, akik végül csalódottan és dühösen távoztak, átkozva a legidősebbet, hogy miért hozott ilyen rossz döntést.

Nata az első néhány napot végigzokogta, ráadásul a Csillapító Főzetet sem itta meg, mivel azonnal felismerte az illatáról, hogy mit kapott. A Matrónák, de maga Anumát is tanácstalanul álltak fölötte, amíg aztán harmadnap valamilyen láz tört ki rajta, amely majdnem elvitte. Mivel az újonnan érkezőket minden esetben elkülönítve tartják néhány hétig, nem fertőzött meg senkit, de mikor felgyógyult, az arcán apró hegek maradtak vissza, ami megpecsételte a sorsát. Hiába vannak elfátyolozva, a Papnők csak hibátlan szépségek lehetnek: egyetlen heg, folt, vagy bármilyen sérülés vagy torzulás örökre megakadályozza, hogy valaki Papnő legyen.

Viszont miközben lábadozott, elbeszélgetett Eilonnal és a többi Matrónával, akik rájöttek, milyen kincs került a kezükbe: hosszú évek képzését spórolták meg, és egyes dolgokkal még talán néhány Matrónánál is jobban tisztában volt. Ismert olyan növényeket, melyeket nem termesztettek a Templomban, és az anatómiai tudása is nagyon pontos volt, ezért szinte azonnal megkapta a Matrónák lila köntösét és az egyik legfontosabb szereplője lett a Jelöltek első beavatásának.

xx

Erinnek azonnal szimpatikus lett a fiatal, majdnem vele egykorú lány, aki többször meglátogatta lábadozása idején, és kedvesen elbeszélgetett vele. Mikor elhagyhatta az Ispotályt, a Templom teljesen más területére került. Itt még soha nem járt, hiszen ez már a Novíciák és Papnők területe volt, bár az ő lakhelyeik közelébe még mindig nem volt bejárása. Egy kedves kis fülkében helyezték el, ami közvetlenül a kertre nézett, ahol egy sokkal szebb és nagyobb vízmedence volt, mint amit eddig ismert. Hallotta, amikor a Papnők kijöttek fürdeni, nevetgéltek és pancsoltak, de egyrészt a lelkére kötötték, hogy nem szólhat hozzájuk, még a közelükbe sem mehet, másrészt még mindig nem mert a napra kimerészkedni. Ezért csak a függönyén át leselkedett és éjszakánként járt ki, amikor a Papnők szolgálatban voltak.

Még az Ispotályban elmondták, hogy új Mesternőt fog kapni, aki beavatja a szükséges ismeretekbe, és kitörő örömmel konstatálta, amikor megérkezett a kedves fiatal lány, aki az első beavatásánál segédkezett. A két lány hamar összebarátkozott, és Erin talán most először nem bánta, hogy az élete ilyen fordulatot vett. Nata türelmesen elmagyarázott mindent, Erin pedig csak ámult a tudásán.

Nata is rögtön megkedvelte a sápadt, nyakigláb lányt, valószínűtlen külsejével és karcsú alakjával, melyre az érés és a jó táplálkozás szép lassan kerekebb formákat varázsolt. Annyi lett volna a dolga, hogy beavatja Erint a technikai részletekbe – bár ő maga soha nem látott pucér férfit (szerencsére), de az anyja mellett töltött évek alatt tisztába jött mindennel, a testek anatómiájával, működésével, és a férfi és nő közötti egyesülés mikéntjével. Az anyja türelmesen tanította, hiszen biztos volt benne, hogy hamarosan átveszi a helyét. Olyan dolgokról is tudomása volt, amit itt nem kellett használnia, pl. hogy hogyan kell elősegíteni, vagy épp megakadályozni a gyermekáldást, és milyen füvek jók a női bajokra. Bár a szolgálók között előfordultak „balesetek”, amit a Templomban nagyon szigorúan vettek.

Például nemrég egy szolgáló beleszeretett az egyik őrbe, és rendszeresen átszökött a lakrészébe, hogy találkozzanak. Amikor várandós lett, Natával azonnal elhajtatták a magzatot, és a szolgáló átkerült egy másik területre, ahonnan nem lehetett olyan könnyen kijutni, a munka is sokkal nehezebb volt, és többet nem került Papnők és Novíciák közelébe.

Nata tudomása szerint a Templomból még soha nem csaptak ki senki olyat, akinek bejárása lett volna a belső területekre, a vétségeket pedig kevesebb élelemmel, vagy nehezebb munkával büntették. Sem testi fenyítés, sem halálbüntetés nem megengedett egy ilyen szent helyen, amely magának az Élet Istennőjének hódol.

Az ilyen egyébként rendkívül ritka esetnek számított, mivel a szolgálók döntő többsége a beavatás folyamán valahol elbukott Jelöltek és Novíciák közül került ki, akiknél már az első beavatás során elvégezték a beavatkozást, ami egyszer és mindenkorra megakadályozta a teherbe esést. Ez után az eset után pedig különös hangsúlyt fektettek erre.

Sok Novícia nem érte meg, hogy Papnő lehessen, különféle okokból. Vagy a szépségén ejtett csorbát valami betegség, vagy a hozzáállása és viselkedése nem volt megfelelő, a végső vizsgán, a Szent Füst beavatáson is sokan elbuktak. Viszont aki egyszer betette a lábát a Templomba, az nem hagyhatta el soha többé, sőt, nem is beszélhetett kívülállókkal. Ez mind a Templom biztonsága érdekében volt így.

Volt néhány kivétel, mint Anumát és Niszmit, aztán a konyha vezetője, Ennea, akinek néha beszerző körútra kellett indulnia, ha nem tudott az adományokból, és a bent megtermelt élelmiszerekből kijönni. Az őrség létszámát is bővíteni kellett néha, mert ott is nagyon szigorú feltételeknek kellett megfelelni, ezt Dulgáth végezte, aki viszont közvetlenül Anyának jelentett. Férfi egyébként nem tehette be a lábát a Templomba, a zarándokok udvarán és csarnokán kívül, ami hermetikusan szeparált volt a többi területtől. A Papnők rejtett folyosókon közelítették meg a fülkéiket, amelyeket erős vasrácsok zártak le. A Novíciák feladatai között az is szerepelt, hogy nyissák-zárják ezeket a rácsokat, és kísérjék a Papnőket, akik ilyenkor már elég kábák voltak a szerektől, amelyekkel felkészültek a Szent Füst belélegzésére.  

Anya, az Apátnő lakhelye külön erőd volt az erődön belül. Saját szolgálói voltak, akik semmilyen módon nem kapcsolódhattak a többi szolgálóval. Saját konyhája, szakácsnője és személyes szolgálói voltak, akik voltak olyan szerencsések, hogy Papnőből nem Matrónákká váltak, hanem Anya maga mellé választotta őket. A kincstár is itt helyezkedett el, amelynek felügyelője minden este kiosztotta, reggel pedig beszedte a Papnők ékességeit. Ezt az egyik Matróna vittel el a Papnőkhöz, és a Novíciák adták rájuk. A Templom nagyon kevés lakója tudta, hogy hol van egyáltalán Anya lakhelye, amelyet a legritkább esetben hagyott el, akkor is sűrűn lefátyolozva, mint a szolgálatba induló Papnők. A legtöbben azt sem tudták, kicsoda.

Anumát speciel tudta, hiszen személyes barátnők voltak még Papnő korukból, ezért is úszhatták meg Niszmittel együtt a történteket, ami annyira hallatlan volt, hogy a Templom idejében még soha nem történt ilyesmi. Erről azonban Nata mit sem tudott, és Erin is csak később szerzett tudomást egyes részletekről, de ne szaladjunk ennyire előre.

xx

Anya már maga sem emlékezett a valódi nevére. Ahogy megválasztották Apátnőnek, teljesen maga mögött kellett hagynia a régi életét. Talán még annál is nagyobb volt a változás, mint mikor a világi életéből a Templomba került. A lakrésze hermetikusan el volt zárva a többi területtől, és csak a néhány személyes szolgálóján keresztül érintkezett a világgal. Elvileg minden fontos döntést neki kellett meghoznia, de ő inkább Anumátra, a kincstárnokára és Dulgáthra hagyta, aki az őrség parancsnokának jelentett közvetlenül, a többi dolog pedig ment magától, az évezredek alatt kialakult szokásrendszer irányított mindent. Senki nem tudta, mikor alapították a Templomot, a hagyomány szerint az idők kezdetén, amikor az Istennő megteremtette az Életet, meghagyta az első embereknek, hogy építsék fel lakhelyét, és megadta nekik az összes ismeretet, ami a működtetéséhez szükséges volt.

Nem mintha nagyon sokan gondolkoztak volna ilyen dolgokon: a Templom ugyanúgy hozzá tartozott a világhoz, mint az évszakok változása, vagy a gabonaföldek, melyeket időről időre be kellett vetni, majd learatni, hogy az életet fenn lehessen tartani. Azt, hogy a lányok férjhez mehessenek és az emberiség szaporodjon, a Templom léte tartotta fenn. Ha egyszer elpusztulnak Asztarte templomai, a világ hamarosan kihalt és sötét hellyé változik – ebben mindenki egyetértett a civilizált világban.

A Templomba bekerülni kiváltság volt, mégis a Papnőket rendszerint megvásárolták. Néha előfordult (mint például Niszmit esetében), hogy fiatal nemeslányok önként vonultak be, vagy a földművesek eladták egy-egy különösen szép kislányukat, de a tapasztalatok szerint az ilyenek nem jutottak túl a Novícia-léten. A legsikeresebb Papnőket maga az Istennő vezérelte, mindenféle viszontagságok útján a Templomba, hogy betölthessék sorsukat.

Ettől függetlenül néha előfordult, hogy felborultak az arányok. Vagy túl sok Novícia készült fel arra, hogy Papnő lehessen, hol a Papnőknek nem jutott elég Novícia, ilyenkor meg kellett oldani valahogy azt, hogy minden este elég Papnő menjen be a zarándokok csarnokába, és mindegyiket kísérje egy Novícia. Ez a probléma (mint sok egyéb) Anumát vállát nyomta, aki szinte mindenben az Apátnő feladatait látta el. Most éppen az a különös helyzet állt elő, hogy sem Papnő, sem Novícia nem volt elég, ezért a zarándokoknak több napot is el kellett tölteniük a Templomban, ami tetemes többletkiadásokkal járt, ezért is jutott Anumát arra a szokatlan elhatározásra, ami már csak Anya beleegyezésére várt.

xx

Anya egy ideje rászokott, hogy a lakrészében sem vált meg a fátylától. Ez a fátyol már Papnő korában is szolgálta, és az Istennő jelenlétét hordozta számára. Olyan mélyen alámerült a Szentséges Jelenlétben, hogy ha bármilyen világi dolog kizökkentette ebből, nagyon rosszul érezte magát. Ezért az összes közeli szolgálója inkább maga döntötte el, amit lehetett: a kincstár őrzője kiadta és beszedte a Papnők ékességeit, amiket a zarándokok csarnokában viseltek, Anumát teljesen szabadon járt-kelt és intézte a beszerzést, Ennea pedig a konyhai ügyeket. De most Anumát kénytelen volt megzavarni Anya békéjét, mert ezt a döntést csak egyedül ő hozhatta meg.

Amikor megtörténtek a „sajnálatos események” (mindenki csak így utalt rá – aki egyáltalán tudott róla), akkor Anumát már hosszú évek óta Papnő volt, Niszmit a negyedik Novíciája volt (ha nem számítjuk azt, akit szolgálatba lépése utáni héten elvitt valami hirtelen jött láz), és a mostani Apátnő még a Matrónák között foglalt el előkelő helyet. Anumát már a visszavonulását fontolgatta, ami annyit jelentett, hogy Niszmitből Papnő lesz, már a felavatásának idejét is kitűzték, sőt, már a Szent Füst beavatásán is túl volt, vagyis semmi nem állt útjába annak, hogy megkezdje hőn áhított szolgálatát amikor…

Anumát eddig jutott a gondolatmenetében, mikor tudatosan leállította magát. Most nincs itt az ideje a múlton rágódni, hanem a közeljövő eseményeit kell úgy elrendezni, hogy minden résztvevő, és maga az Istennő javára is váljon.

Ahhoz, hogy egy Novíciából Papnő váljon, több dolog összefüggésének is fenn kellett állnia. Először is kellett két alkalmas Novícia: egyik az ő helyére – hacsak a Papnője nem állt a visszavonulása előtt - másrészt neki magának is szüksége volt egy Novíciára. Anélkül képtelen volt ellátni a szolgálatát: kellett valaki, aki ráadja az ékességeket és kivezeti a fülkéjébe. Ha valami baj volt a zarándokkal, erőszakos vagy más nem megfelelő viselkedést mutatott, akkor a Novícia lépett közbe, hiszen a Papnő a Szent Füst hatása alatt állt. Végül a szolgálat végeztével a Novícia vezette a fürdőbe, majd a hálófülkéjébe a Papnőt, aki általában a délelőttöt alvással, a délutánt pedig pihenéssel töltötte, hogy kész legyen a másnapi szolgálatra. A Papnő és Novíciája között különösen bensőséges kapcsolat alakult ki, kölcsönösen függtek egymástól, hiszen az, hogy a Novícia Papnőként, vagy szolgálóként tölti elkövetkező éveit, az a Papnőjétől függött, a Papnő pedig csak akkor tudta beteljesíteni szent küldetését nap mint nap, ha biztonságban volt a Novíciája mellett. 

Anumát és Niszmit között különösen szoros volt a kapcsolat, a történtek csak még jobban összekovácsolták őket, Anumát mégis biztos volt benne, hogy Niszmit élete álma válna valóra, ha mégis felavatnák Papnőnek, viszont jelenleg az egyetlen alkalmas Novícia Erin volt, és Anumát nem volt vak, látta az irigységet és gyűlöletet Niszmit szemében. Arra gondolt, hogy ez talán elmúlik, vagy legalább alábbhagy, ha ő lesz álma megvalósításának eszköze, és különben is, annyira egymásra lesznek utalva, hogy képtelen lesz fennmaradni ez az érzelem.

Jelenleg egyébként is minden Papnőnek volt Novíciája, de egyikük sem volt kész átlépni a következő szintre, és Anumát tapasztalata szerint nem tesz jót a Jelölteknek a túl hosszú várakozás. Minél többet fontolgatta, annál inkább az egyetlen helyes lépésnek tűnt, nem pedig eszement ötletnek, mint elsőre. Felkereste hát Anyát, és próbált az odavezető úton egyre több magabiztosságot felépíteni magában.

Az első akadály Ennea volt, aki épp előtte fordult be a lakosztály folyosójára. Mindegy, Anya legalább kicsit felébred abból a transzállapotból, amiben a napjait szokta tölteni az utóbbi időben, de amint meglátta a csalódott arccal kiforduló Enneát, aki a folyosó végén könnyekben tört ki, inkább meggondolta magát, és maradt az eredeti tervénél, hogy előbb Niszmitet avatja be, aztán majd Anya valamikor rábólint.

Niszmitnek még nem merte elmondani, mert arra gondolt, milyen végtelenül csalódott lesz, ha mégsem sikerül (hiszen az ilyesmi példa nélkül való volt a Templom életében – igaz, az ő „kis ügyük” sem volt megszokott), de aztán rájött, hogy nem állíthatja kész tények elé azt, aki a világon a legközelebb áll hozzá.  Sietett hát a lakosztályába, hogy minél előbb elmondja Niszmitnek az örömhírt, de ekkor hirtelen megtorpant. Eddig bele se gondolt, hogy mi lesz, ha elveszíti Niszmitet – márpedig el fogja veszíteni, ha az onnantól a Papnők életét éli tovább.

Anumát lába hirtelen elgyengült, ő pedig lassan lecsúszott a folyosó falán a földre. Niszmit ott találta a földön ülve, amikor aggodalmasan kirontott a lakosztályából, hiszen hallotta a közeledő, majd megtorpanó lépteket. Nem szólt semmit, csak felnyalábolta mentorát, és miután betámogatta a lakosztályába, egy különleges párlatot diktált belé. Ez az ital főleg a szolgálók körében volt népszerű, és elfonnyadt gyümölcsökből készítették – Papnők, Novíciák, de még Jelöltek számára is szigorúan tilos volt a fogyasztása, mert megzavarta a többi főzet és a Szent Füst hatását. Anumát hálásan fogadta az italt, és hamarosan elkezdett részleteiben is kiformálódni a terve. Niszmit aggodalmas kérdéseire csak annyit válaszolt, hogy kicsit elszédült, és rögtön utasította, hogy szóljon az őröknek, hogy a következő napokban többször is szüksége lesz a kordéra.

Annak, hogy túl sok szolgáló van és túl kevés Novícia (a Papnőkről már nem is beszélve) egyetlen ellenszere van: az újabb és újabb Jelöltek beszerzése. Az elkövetkező napokban rendszeresen lehajtatott a kikötőbe. Rögtön első nap megvett két ébenfekete bőrű kislányt, akik kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba, de már a visszaúton megbánta, mivel annyira fiatalok voltak, hogy még évekbe fog telni, mire egyáltalán Jelöltekké válhatnak. Másnap és harmadnap nem járt szerencsével, negyedik napon már majdnem megvett egy nagyon ígéretesnek tűnő lányt, amikor kiderült, hogy az előző gazdája adja el, egy nemesúr, akinél ki tudja, milyen bánásmódban volt része, ezért szomorúan letett róla. Az elkövetkező napokban viszont rámosolygott a szerencse, és egymás után háromszor is megfelelő Jelöltekkel tért vissza. Átadta őket Eilonnak, aztán visszatért a töprengéshez, hogy vajon hogyan mondja el Niszmitnek a tervét, és hogy ha rááll, akkor mihez kezd nélküle.

Mikor már majdnem fellélegzett, újabb nehézséggel kellett szembenéznie: Anya valahogy megneszelte, hogy elkezdett vadul költekezni (a kislányokért mindig borsos árat kértek), és magához rendelte. Anumát lelkében a szorongást végre megkönnyebbülés váltotta fel, hogy legalább be tudja indítani a dolgok menetét, ezért sietett Anyához, de előbb magához vett egy kis cukrozott datolyát, amiről tudta, hogy nagyon szereti. Anya kivételesen nem viselte a fátylat és bosszúsan nézett Anumátra, de amikor meglátta a kedvenc csemegéjét, ellágyult. Anumát kapkodva fejtette ki neki tervét, amivel egyúttal meg is magyarázta a hirtelen jött költekezés okát. Anya előbb hitetlenkedve rázta a fejét, később viszont rá is átragadt Anumát lelkesedése. Annak idején ő is nagyon sajnálta Niszmitet, hiszen még nem ismert soha senkit azelőtt, aki ennyire elkötelezetten akart volna Papnő lenni, és ahogy hallgatta, úgy hagyta magát meggyőzni Anumát érveivel. Végül áldását adta rá, azzal, hogy előbb Niszmit véleményére is kíváncsi.

„Győzelem!” Gondolta Anumát visszafelé menet, viszont most már egy percig se halogathatta a beszélgetést Niszmittel. Ahogy belépett a lakosztályába, lerogyott a pamlagra és maga mellé ültette Niszmitet.

-Mit szólnál, ha mégis beavatnának Papnőnek? – kezdte egyből a kellős közepén.

Niszmit csak hápogott és a fejét rázta. Ha ez nem Anumát szájából hangzik el, azt hitte volna, hogy gonosz tréfa. Hosszú évek teltek el, hogy minden este, amikor álomra hajtotta a fejét egy fárasztó nap után, ne arra gondolt volna, hogy nem itt kéne lennie, hanem most vonulna a rejtett folyosókon, Novíciájával a nyomában, az illatos füsttel borított Templomba, szolgálatra. Elképzelte a fülkéjét, még azt is, hogy milyen színű párnákat hozatna bele. Néha a Novíciát is elképzelte, aki körülötte sürgölődik, mint ő egykor Anumát körül, de arcot soha nem képzelt hozzá, csak valami ködös árnyalaknak látta, hiszen itt (végre!) minden róla szól, ő van a középpontban. Sokszor annyira elfogta a keserűség, hogy el sem tudott aludni és másnap csak karikás szemmel támolygott. És most, mikor már teljesen feladta (nem emlékszik, mikor, talán a legutóbbi Aratásünnep környékén, de már az is elég régen volt), most pedig azt hallja, hogy valóra válhat mindaz, amiről már letett.

Anumát kérdőn nézett rá, nem tudta mire vélni a hallgatását. A szorongás visszakúszott a gyomrába, hogy talán mégse volt olyan jó ötlet, és Niszmit egyáltalán alkalmas-e még Papnőnek – bár még mindig gyönyörű, két-három év mindenképpen előtte van, és aztán akár vissza is térhet mellé, ha akar.

-Ki lenne a Novíciám? – kérdezte Niszmit, szintén a dolgok közepébe találva.

-Erin.

-Jaj, nem! A béka? Inkább a halál!

Anumát döbbenten nézett rá, Niszmit pedig azonnal tudta, hogy ezt nem kellett volna mondania. Legszívesebben rögtön visszaszívta volna, ezért hirtelen elkezdett összevissza beszélni és magyarázkodni, hogy nem úgy gondolta, és majdnem eszét vesztette a megtiszteltetéstől. Utána belegondolt, hogy igazából csak az a lényeg, hogy végre beteljesedik az álma, a kis békácskát meg majdcsak megtanulja elviselni, talán még össze is barátkoznak („azt azért mégsem” – mondta egy hang a fejében).

Innentől az események szédületes gyorsasággal kezdtek peregni. Erin képzését felgyorsították, Nata elkezdte megismertetni a főzetekkel, melyeket a Szent Füst belélegzése előtti felkészüléshez használtak. Ez nem kevés nehézségbe telt, hiszen Erin még épp elég tisztán emlékezett a Csillapító Főzet hatására, a tompaságra és lassúságra, hogy többet egyáltalán ne akarja megtapasztalni. Nata órákat töltött a saját kis zugában, amit a főzeteket készítő, hatalmas konyha egyik sarkában alakított ki magának, hogy nyugodtan kísérletezhessen olyan enyhe szerekkel, ami nem fogja kis védencét a szükségesnél jobban megzavarni. Első lépésben meggyőzte Erint (egyébként ez volt az igazság), hogy azt a főzetet kizárólag a Jelölteknek adják a bekerülésük utáni időszakban, hogy nyugton legyenek, és az Első Beavatás utáni pár napban, a fájdalmak enyhítésére. A Szent Füst előtti szerek inkább egyfajta előkészítők voltak, melyek kisimították a Papnő lelkét, kiürítették a tudatát, hiszen ha mondjuk nap közben zaklatott volt valami miatt, akkor a Szent Füst nem tudta kifejteni a megfelelő hatást.

Az egész szertartás kulcsa a Szent Füst volt. Anélkül Papnő nem léphetett a zarándokok csarnokába, hiszen akkor az ő személye lett volna jelen, nem pedig az Istennő szentséges Jelenléte. Ez a legnagyobb szentségtörés lett volna, ami a Templom egész létét ássa alá. Minden egyes elem, a Novíciák, szolgálók, az ékességek, és maga a Papnő is azt a célt szolgálják, hogy az Istennő fizikai testben, a Papnő testében megjelenjen, és személyesen is megérintse a zarándokot. Ezt csak a Szent Füst által lehetett elérni, ami mintegy félreállította az útból a Papnő személyét.

Erin áhítattal hallgatta Natát, és egyre türelmetlenebbül várta, hogy megkezdhesse szolgálatát egy Papnő oldalán. Hogy ki lesz az illető, egyelőre gondosan elhallgatták előle, majd ráér megtudni, amikor eljön az ideje. Volt még egy másik probléma is, amire eddig senki nem gondolt, de most megoldhatatlannak tűnő akadályként tornyosult: hogy ki lesz az első alkalom másik Papnője.

Amikor egy Novíciából Papnő lett, egy Jelöltből pedig Novícia, akkor az első alkalommal ketten kísérték az újdonsült Papnőt: a Novíciája, aki onnantól fogva állandóan mellette lesz, amíg belőle is Papnő válik, meg a régi Papnő, akinek eddig a Novíciájaként szolgált az újonnan beavatott. Ezt a rendszert nem lehetett felrúgni, hiszen szegény Jelölt az első Novícia-szolgálatában azt se tudná, mit csináljon, hova kapjon, hiába a gondos felkészítés, a gyakorlat mégis egész más. A régi Papnő, aki akár Matrónaként folytatja majd életét, akár újabb Novíciát fogadott maga mellé, most mintegy második Novícia kíséri volt társát az első szolgálatba. Ez hatalmas támogatást és biztonságérzetet ad minden résztvevőnek, egyszerűen nem lehet kihagyni.

Végül Anumát itt is rendhagyó megoldásra jutott: ez az egész úgyis annyira szokatlan és példa nélkül való, miért ne lenne ő a másik kísérő? Elvégre Niszmit az ő Novíciája volt, és ha akkor beavatják, amikor eljött volna az ideje, akkor is ő kísérte volna. Egészen beleborzongott a gondolatba. Azt hitte, már soha nem látja viszont a Zarándokok Csarnokát, nem érzi a Szent Füst összetéveszthetetlen illatát, nem hallja a papnők fátylainak suhogását és ékességeik csilingelését, és a zarándokok meglepett, elragadtatott kiáltásait sem. Ez utóbbi hiányzott neki a legjobban, és akkor megint eszébe jutott szörnyű titka, ami egyenes úton vezetett a „sajnálatos események”-hez.

Anumátra nem hatott a kék virágos főzet.

Hosszú, több éves Papnői szolgálatát Anumát úgy csinálta végig, hogy az Istennő egyetlen egyszer sem vette át a tudatosságát. Ez akkora szentségtörés volt, példátlan a Templom egész történetében, ha bárki tudomást szerez erről, az alapjaiban rengette volna meg a Templom létét, mégis megtörtént, és ami a fő, Anumát el tudta titkolni.

A kék virágos főzet kulcsszerepet játszott a Szent Füst hatásának kifejtésében. A zarándokok csak elkábultak tőle, de többé-kevésbé tudatuknál voltak, hiszen a beavatásnak pontosan ez volt a lényege: úgy ismerjenek meg egy női testet, mint a szentségesség edényét, de ha öntudatlan állapotba kerülnek, pont a templomi látogatás értelme vész el. A Papnőknek viszont semmiképpen nem volt szabad bármilyen információt magukkal vinni a zarándokról, hiszen akkor akár bele is szerethettek volna, mint…

De ennek még mindig nincs itt az ideje. 

Ezért bukott el oly sok Jelölt a vége felé: a kék virágos főzet nagyon különböző módon hatott az emberekre, viszont mikor Anumáton volt a sor, hogy a jelenlegi Apátnő Novíciája legyen, egyszerűen annyira szeretett volna jól teljesíteni, hogy eljátszotta, hogy a főzet és a Füst kombinációja megtette a hatását. Papnője már akkor is pont a másik véglet volt: olyan mélyen bele tudott merülni az Istennő szent Jelenlétébe, hogy jószerivel járni sem tudott. Anumát emlékezett a hosszú folyosókon végigcipelt ernyedt testre, a földöntúli mosolyra, ami addig ragyogott az arcán, amíg a ráereszkedő fátyol el nem takarta azt. Már az ékességeket is alig lehetett ráadni, ezért Anumát rászokott, hogy még azelőtt beöltözteti, mielőtt találkozik a Füsttel.

Akkoriban alig várta, hogy ez a csoda vele is megtörténjen, és végtelen csalódottságot érzett, amikor csak enyhe, kellemes kábulatba esett, de az Istennő nem volt sehol. Emlékezett a gyomrát összeszorító rettegésre, és rögtön látta magát a szolgálók között kertészkedni vagy padlót súrolni, és akkor azonnal elhatározta, hogy ez vele nem fog megtörténni. Úgy tett hát, ahogy a Papnőjétől már számtalanszor látta: elragadtatott arcot vágott, és ernyedten hagyta magát vinni.

Még jobban rátörtek az emlékek, és tisztán látta maga előtt a folyosót, leköszönő Papnőjét és a Novíciáját, aki szinte félájult volt az örömtől és megtiszteltetéstől. Papnője valószínűleg titokban mégis ivott a főzetből valamennyit, mert majdnem olyan kába volt, mint mikor Anumát kísérgette, a Novícia pedig azt se tudta, fiú e vagy lány, ahogy remegő kézzel vezette a könyökénél fogva – Ha most én is olyan lennék, mint a volt Papnőm, akkor nagy gondban lennénk – futott át Anumát fején, de aztán megnyugodott, és biztosra vette, hogy nem fog lebukni.

A zarándokra, akivel volt, szinte nem is emlékezett, de utána többször megbánta, és azt kívánta, bárcsak rá is normális hatást gyakorolna a szer, hiszen néha egész visszataszító zarándokok is kerültek be a Templomba. Akkori Novíciája mit sem vett észre, azt hitte, ez a dolgok rendje, titokban talán örült is neki, hogy az ő Papnője rendesen tud menni és nem kell cipelni.

Ez volt hát Anumát nagy titka, amire még az események után sem derült fény, és abban reménykedett, hogy már soha nem is fog. Egyetlen Novíciája sem jött rá, talán az egyik sejtett valamit, de ő – mintha a gondviselés keze lett volna – rövid időn belül elhalálozott.

xx

Zahra – így hívták valamikor Anyát, az Apátnőt, de olyan régen nem hallotta ezt a nevet, hogy szinte teljesen elfelejtette. Kisétált a lakosztályához tartozó kis kertbe és belefeledkezett a csobogó hangjába. A legszebb, legillatosabb virágokat ültették ide, az egyik apró fehér virágokkal borított kúszónövény szinte teljesen beborította a kis kőfülkét, ahol a legszívesebben üldögélt. A kis zugot beborították selyempárnákkal és Zahra órákat töltött itt, földöntúli boldogságban. Amikor pedig az arcára borította a fátylát, azonnal megtelt az Istennő szentségével, elragadtatott állapotában gyakran előfordult volna, hogy ott tölti az egész éjszakát, ha a szolgálói nem viszik be az ágyába.

Most viszont szándékosan tartotta magát a jelenben, és újra és újra végiggondolta Anumát őrült tervét. Kereste a csapdákat, a buktatókat, még régi feljegyzéseket is felhozatott magának, de semmit nem talált – azt sem, hogy miért tehetné meg, de azt sem, hogy miért nem. Anumát nagyon a szívéhez nőtt még Novícia-korából. Nagyra értékelte kedves gondoskodását, ahogy biztos kézzel vezette imbolygó lépéseit, melyek mintha felhőkön át vezettek volna, mikor a szivárványos Függöny kinyílt, amely elválasztotta a világokat, amikor megszólalt az a mennyei, semmihez sem fogható zene, ami az Istennő megjelenésének előhírnöke, és amikor a gomolygó füstből kilépett Ő Maga, soha nem látott ékességekkel borított testű, káprázatosan gyönyörű lény…

Szomorúan rántotta vissza magát a fizikai valóságba, most sajnos ezzel kell foglalkoznia. Anumát nagyon fontos a beszerzésnél, nem veszítheti el… hiszen nem is fogja, nem őbelőle lesz Papnő, hanem Niszmitből… És a kislány, Erin, furcsa fehér bőrével és élénk tekintetével… vajon hogy fog hatni rá a kék virágos főzet? Ahhoz kellett bizonyos megadás, a lélek elszánása, és a kislány még a Csillapító Főzetet is elszabotálta… igaz, az egy elég durva beavatkozás a lélekbe, a kék virágos egész más, az gyengéd… a karjába veszi az embert, és ringatja… elcsitít minden gondolatot…

Eszébe jutott, amikor hosszú évtizedekkel ezelőtt először lépte át a Templom kapuját. Ő is, mint Niszmit, saját jószántából jött ide. A szülei dúsgazdag földbirtokosok voltak, Zahra a negyedik gyerekük volt, és már egész kislánykorában kinézték a leendő férjét, a szomszéd földbirtokos egyetlen fiát. Pontosan tudta, hogy nincs választása, de azt is, hogy semmi körülmények között nem fog hozzámenni ahhoz a fiúhoz. Még most is látja maga előtt dölyfös, kegyetlen arcát, hallja a szolgálók között suttogva terjesztetett pletykákat gonosztetteiről. Hosszú ideig arra készült, hogy a menyegzőjük előtti éjjelen megöli magát. Már meg is békélt ezzel, neki egyszerűen ennyi adatott, és kész. De aztán minden megváltozott, amikor egy éjjel meglátogatta az Istennő – és ez nemcsak olyan látogatás volt, mint a korabeli kislányoknál: piros virág reggel a fehér ágyneműn, nem. Neki színről színre megjelent az Istennő álmában. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint utána mindig, de akkor a kislányt sokkolta a látvány, ám zaklatottsága csak addig tartott, amíg Asztarte oda nem lépett hozzá és lágy, dallamos hangján megszólalt.

Elmondta neki, hogy nem kell megölnie magát, mivel hosszú, boldog élet vár rá az Ő szolgálatában. Annyit kell csak tennie, hogy amikor elviszik Hozzá, a Templomába, szól az egyik Matrónának. Pontosan elmondta a szavakat is, amiket mondania kell, végül biztatóan megszorította Zahra kezét és eltűnt.

A kislány boldogan ébredt fel gyönyörű álmából, a szavak szinte teljesen bevésődtek a tudatába, nem is csodálkozott, amikor meglátta az ágyneműjén a vörös virágot. A szolgálók örvendezve futottak anyjához, aki azonnal befogatott, hogy elvigyék Zahrát a legközelebbi Templomba. Az apja is megneszelte a nagy sürgés-forgást, ő meg a másik fogattal a szomszédba hajtatott, hogy elújságolja a nagy hírt. Ilyenkor a menyegzőt elég hamar meg szokták tartani, ezért mindkét ház felbolydult. Zahra vőlegénye kilovagolt a fogata elé, hogy vessen rá egy pillantást. Soha nem fogja elfelejteni azt az izzó, diadalmas tekintetet, amivel végigmérte, mintha leendő tulajdonát (vagy áldozatát) szemlélné. Zahra hátán még mindig végigfutott a hideg, ahogy felidézte. „Mekkora áldás, hogy nem kellett akár egyetlen pillanatot is az oldalán töltenem!” –gondolta.

A legközelebbi Templom alig kétnapi járásra volt. A kapuőrök nem engedték be a kíséretét, még személyes komornáját sem, ezért még könnyebbnek tűnt terve megvalósítása. Egy kedves, idős Matrónához került (kicsit emlékeztetett Eilonra), akinek azonnal, amint kettesben maradtak, elismételte a szavakat, amit az Istennő hagyott meg neki. A Matróna megdermedt és megtántorodott, egy pillanatra azt hitte, el is fog vágódni, de aztán hamar összeszedte magát, és elsietett. Hamarosan másik két Matrónával, meg néhány szolgálóval együtt tért vissza, és egyenesen Anyához, az akkori Apátnőhöz vezették.

Az Apátnő ősöreg volt, és többször elismételtette Zahrával a szavakat és az álmáról is kikérdezte. Töviről hegyire elmondatta vele az egészet oda-vissza, kitért az Istennő külsejére is, és mikor Zahra azt hitte, már sose lesz vége, valami olyasmi történt, ami a Templom történetében talán még soha, vagy nagyon ritkán.

Az Apátnő felállt, és elhagyta a lakosztályát.

Ahogy haladt, egyre több zavarodott és felháborodott, különféle rendű-rangú szolgáló követte: előbb a személyes szolgálói, majd azok a tisztségviselők, akikkel közvetlenül kapcsolódott, utána, ahogy elhaladt a különféle területeken, egyre több, értetlenül bámuló szolgáló, Matróna és Jelölt csatlakozott hozzá, végül tetemesre dagadt kísérete olyannak tűnt, mintha az egész Templom házanépe mellészegődött volna. Egyenesen a kapuhoz ment (ott a kapuőrök is hozzá szegődtek), és odahívatta Zahra kíséretét. 

Hogy mit mondott nekik, soha nem derült ki, mindenki mást mondott, aki hallotta. A történet még évekig keringett, annyira szokatlan volt, és a keringő történetek szokása szerint megváltozott, feldúsult, végül misztikus elemek is belekerültek (egyesek például esküdtek rá, hogy maga az Istennő is feltűnt egy pillanatra – ami persze képtelenség). Lényeg az, hogy Zahra többet nem tette ki a lábát a templomból, és Jelölt helyett egyenesen Novíciává lépett elő, ami annyit jelentett, hogy napokon belül elvégezték rajta az Első Beavatást.

A szülei egy hét múlva jelentek meg, tekintélyes hadsereggel, fenyegetőzve, hogy porig rombolják a Templomot, ha nem adják ki a lányukat, de akkor már késő volt. Zahra az Istennő jegyesévé vált, ami annyit jelentett, hogy soha nem foganhatott gyermeket, így a vőlegénye számára is értéktelen lett. Az anyja olyan hangosan zokogott, hogy kilométerekre elhallatszott, az apja átkozódva kitagadta (mintha még hozzá tartozott volna), de ebből Zahra már semmit nem hallott, mivel a Templom mélyén, a többi Novíciával együtt készült szent hivatására, amit aztán (szintén példátlan módon) két évtizedig folytatott.

Úgy érezte, hosszú élete során az Istennő soha nem vette le róla a kezét. Amit a világi emberek a szerencsés véletlenek összejátszásának neveznek, Zahra tudta, hogy az Istennő vezetése, Aki azóta vele van, mióta először meglátta, vagy talán előbb is, születése óta, és az életét mindig úgy alakította, ami a legmegfelelőbb volt számára, vagyis hogy egyre közelebb és közelebb kerüljenek egymáshoz, míg végül nem lehet tudni, hol végződik Zahra és hol kezdődik Asztarte…

Papnője nagyon kedves, viszonylag idős nő volt, aki többször mondta, hogy ő az utolsó Novíciája. Rajta látta először, hogy milyen, amikor a kék virágos főzet elkezd hatni, hogy a Szent Füst belélegzésével betetőződjön az összekapcsolódás. Kicsit félve lesett ki a függönyön, ki se mert volna nézni, de a leköszönő Novícia nagyon kedves volt vele, segítette és elmagyarázott mindent.

Zahra híre addigra bejárta az egész templomot, keresztül kasul mesélgették, sokszor vette észre, hogy a szolgálók összesúgnak a háta mögött, de nem érdekelte. Úgy érezte, egy második esélyt kapott az életre. Az semmiképpen nem volt opció, hogy hozzámenjen ahhoz a szörnyeteghez – csak így emlegette magában, hogy a szörnyeteg, de emléke, és vele együtt az egész régi életének emléke olyan gyorsan halványult el benne, mint mikor a Nap egy forró reggelen pillanatok alatt felszippantja a hajnali harmatot.

Döbbenetesen rövid ideig, csak néhány hónapig volt Novícia – ez is ritkaság volt a Templom életében. A novíciák hosszú éveket szoktak szolgálatban tölteni, mire eljön a beavatásuk. Gyakran a Papnőjük akadályozza meg – ragaszkodik a megszokott társához, vagy fél az ismeretlentől, az új Novíciától, lesz–e olyan jó, mint az előző, máskor meg nincs elegendő vagy megfelelő Jelölt. De Zahra esetében más volt: a Papnője egyszercsak kijelentette, hogy belefáradt a szolgálatba és vissza szeretne vonulni. Már meg is volt a helye, Anya kinevezte kincstárnokának, és még abban az évben át is vette a helyét, amikor eltávozott.

Tehát Zahra végigment a folyosón, amin az elkövetkező két évtized minden egyes napján végighaladt – még szabadnapot se nagyon tartott, ami pedig kijárt a Papnőknek. Teljesen nyugodt volt, mint aki hazaérkezett. Tudta, hogy egész életében erre készült, és most van itt a pillanat, amikor elkezdheti. Novíciája viszont se látott, se hallott az idegességtől és megtiszteltetéstől. Egy kedves szelíd, gyönyörű fahéjszín bőrű lány volt, valahonnan délről hozták, és már egy ideje várakozott, hogy Novícia lehessen. Az évek során, amit mellette töltött, nagyon összebarátkoztak, és kicsit szomorú volt, mikor beavatták Papnőnek.

Innentől összemosódtak az emlékei. A számos lány, aki öltöztette és vezette őt, a számtalan éjszaka, amikor belesüppedt az Istennő szentséges Jelenlétébe, a számos zarándok, aki az ő karjaiban élte át élete legelső, és legcsodálatosabb szerelmi élményét, az összes emlék kaleidoszkópszerűen összekeveredett és kavargott benne. Anumát volt az utolsó Novíciája, és talán még annál is jobban összebarátkoztak, mint az elsővel (hiába erőltette az agyát, nem jutott eszébe a neve – szegény lány néhány éves Papnői szolgálat után valami szörnyű betegségbe esett, ami pár nap alatt elvitte). Kicsit a fiatalkori önmagát látta Anumátban. Ő is biztos volt benne, hogy nem fogad több Novíciát, így is példátlanul hosszú ideig szolgált, és a történelem megismételte önmagát, visszavonulása után rögtön magas pozícióba került – az Apátnő legbelsőbb bizalmasaként, ahonnan egyenes út vezetett mostani pozíciójáig.

xxxx

Dulgáth volt a Templom leginkább rendhagyó tagja. Ez volt minden Templom legsarkalatosabb pontja: az őrség és a belső személyzet, férfiak és nők kapcsolata. Dulgáth északon született, ahol sokkal zordabb körülmények között éltek az emberek, mint a Templom környékén, ahol virágzó kertek, oliva- és gyümölcsfa-ültetvények és gabonaföldek váltogatták egymást. Dulgáth hazájában hosszú és zord telek jártak, a talaj sziklás vagy szikes volt és alig voltak erdők, ahol a vadak otthonra lelhettek volna. Tengerpartja nem volt, bent feküdt mélyen a kontinens belsejében, ráadásul az ottlakó törzsek is folyton hadakoztak egymással, úgyhogy a gyerekeket – kislányokat és kisfiúkat egyaránt – nagyon korán megtanították megvédeni magukat. Dulgáth még a fiúkat is felülmúlta harciasságban, ezért egyszerűen nem értette, hogy hogyan hagyhatta elrabolni magát.

A néhány állatbőrből összerótt kerek sátorból álló falujukat egy holdtalan éjszakán rohanták le. Esélyük sem volt a túlerővel szemben. Az őrszemek torkát hangtalanul metszették el, és már bent is voltak a faluban a furcsa kinézetű és ruházatú haramiák. Kis termetű lovakon ültek és pillanatokon belül lemészároltak minden férfit, és azokat az asszonyokat és fiatal fiúkat is, akik megpróbáltak ellenállni. Dulgáth reszketve bújt meg egy teknő alatt a sátor sarkában, és majdnem el is mentek mellette, amikor az egyikük észrevette és kirángatta onnan. Dulgáth visított és rugdosott, de a haramia csak nevetett – talán tetszett is neki, hogy a kislány ilyen harcias.

Ennek köszönheti az életét. A harcos maga mellett tartotta és még tanítgatta is egy kicsit. Megtanulta mellette a rövid kard és a hatalmas íj használatát is, bár ezzel rengeteget szenvedett, hiszen kisebb volt, mint a fegyver. Folyton fülébe csengett a többi harcos nevetése, amikor újra és újra kudarcot vallott. Egyfajta látványosság lett egy idő után a táborban. Még mindig nagyon kicsi volt, ezért nem is gondoltak rá úgy, mint nőre – inkább egyfajta háziállat lehetett számukra. Addig rendben is volt minden, amíg „gazdája” el nem esett az egyik rajtaütés során. Ekkor már inkább kezdett kolonccá válni a csapat nyakán, és mikor egyszer a Templom mellett vezetett útjuk egyik portyázásuk során, egyszerűen megszabadultak tőle, és eladták.

A Matrónák között azóta is legendák járnak, hogy ennyire problémás jelölttel soha azelőtt, sem azután nem találkoztak. A Csillapító Főzetet egyszerűen nem lehetett megitatni vele és minden nap másik szolgáló rohant hozzájuk, hogy a kis vadóc megütötte vagy megharapta őket.

Már arra gondoltak, hogy kirakják, ami a Templom történetében teljesen példátlan volt, de akkor viszont nem biztos, hogy túlélt volna egyedül – biztos hogy nem, hiszen ilyen kis gyerekek még bőven a családjuk mellett voltak. Szóval Dulgáth maradt, és ahogy növekedett, úgy növekedtek az általa okozott galibák is. Végül betelt a pohár, és Eilon, aki már akkor is a Matrónák egyik vezetője volt, megfogta a grabancánál fogva, és elkezdte rángatni kifelé, hogy mindegy, mi lesz a következménye, ő kivágja innen ezt a kis vadállatot.

Az őrség vezetője éppen kint gyakorlatoztatta a legénységét, amikor meghallotta a lármát. Intett az őrmesterének, hogy folytassák, és odament a felbőszült Matrónához és a kezében tekergő, foggal-körömmel küzdő „áldozatához”.

-Mi történt? – kérdezte.

Eilon magából kikelve sorolta a csínyeket és bűnöket, amit a kislány eddigi tartózkodása alatt elkövetett, a katonának meg egyre jobban tetszett a kis vadóc, míg egy merész terv kezdett kibontakozni benne. A kislányt bezárta egy üres fogdába, és elkezdte győzködni Eilont, hogy adja neki, ahelyett, hogy kidobná. A Matróna csak hápogott a képtelen terv hallatán, viszont a kislánytól mindenképpen meg akart szabadulni, ezért kis habozás után felkereste Anyát és előadta neki a tervet.

Anya először ugyanúgy megrökönyödött, mint Eilon, de amint egyre több részlet jutott tudomására, ráadásul a kislány származását és harci jártasságát is megtudta, meghozta a döntését.

Egy speciális beavatkozást végeztek el rajta, ami teljesen megfosztotta nemcsak a gyermekszülés képességétől, hanem azt is megakadályozta, hogy nőként létezzen – bonyolult beavatkozás volt, csak Eilon értett hozzá, Nata akkor talán még nem is élt – de miután felgyógyult, nem volt akadálya, hogy kikerüljön a férfiak közé.

Az őrség tagjai hamar megbarátkoztak vele, olyasfajta helye lett köztük, mint azelőtt a haramiák között. Az egyik legjobb fegyverforgatóvá vált, több férfit lepipált ügyességben és bátorságban, és végül ő lett az őrség és a Templom vezetése közötti összekötő, az egyetlen, aki bejáratos volt a Templomba, sőt, egyenesen Anya lakosztályába is. Eltanulta az egyik, messziről jött őrtől, hogy leborotválja a haját, nőies idomai soha nem voltak, és csak gondos szemrevételezés után derült ki, hogy esetleg nem is férfi, de ezt soha senki nem merte megengedni magának. Az első időkben egyik-másik újonc megpróbálta ugratni, de keserves tapasztalatok árán tanulták meg, hogy nem jó ujjat húzni vele. Az őrség parancsnoka különösen megkedvelte, és rövid úton elejét vette mindenféle atrocitásnak, ami érhette volna. Dulgáth végül hálát adott az Istennőnek, mivel még annál is sokkal jobb élete volt, mintha soha nem támadták volna meg a faluját. A szülei és társai, meg a kerek sátor olyan távoli múlt ködébe veszett számára, mintha soha nem létezett volna.

3.

Meret már azelőtt is többször elhagyta a birtokot. Nílával néhányszor kiszöktek és a környékbeli erdőkben kószáltak, anyját is rendszeresen lekísérte a kikötőbe, amikor friss halra volt szükség, de olyan kikötőt és olyan nyüzsgő várost még soha nem látott, ahol pár nap hajózás után kikötöttek. Ameddig a szem ellátott, hajók sorakoztak a mólóknál. Kis halászcsónakoktól a kisebb-nagyobb kereskedőhajókon át a hatalmas gályák sorjáztak, fülsiketítő hangzavar, por és tömeg volt, Meret csak kapkodta a fejét jobbra-balra. Még soha nem látott ilyen színes tömeget, egyes embereknek ébenfekete, másoknak fahéjszínű bőre volt, de egy furcsa alakú hajóról torzonborz hajú, fehér bőrű emberek szálltak le. Mindenki kiabált, lökdösődött és a legtöbben mindenféle dolgokat cipeltek. Nagyrészt zsákokat, és hozzájuk hamarosan Meret is csatlakozott. A hajósgazda megmutatta az épületet, ahová társaival együtt oda kellett vinniük a rakományt, és ő maga is felkapott egy kisebb zsákot.

Az építménynek csak teteje volt, falai nem, és ha lehet, még nagyobb hangzavar és zsúfoltság uralta. A fűszerek illata összekeveredett a termények, állatok és emberek szagával, Meret letette a zsákot, ahova a többiek és kicsit meg is szédült. Kábultságából a hajósgazda zökkentette ki, aki a kezébe nyomott néhány pénzérmét, hogy másnap pirkadatkor legyen ugyanitt, mert berakodnak és folytatják az útjukat visszafelé.

Meret biztos volt benne, hogy most látják egymást utoljára, esze ágában sem volt visszamenni, elhatározta, hogy addig megy kelet felé, amíg csak tart a tenger és a partvonal, ezért megköszönte a garasokat és belevetette magát a tömegbe. A hajósgazda álmodozva nézett utána, megkedvelte ezt a jóképű és erős testalkatú fiatalembert, de ő is sejtette, hogy jobb lesz másik matróz után néznie. Nyilvánvaló volt, hogy a fiú menekül valahonnan, és mikor rakományával visszaért, már a városban keresztül-kasul pletykáltak a földesúr lányának haláláról. Mivel az állapotáról csak néhányan tudtak, a szülők szerencsétlenségnek, tragikus balesetnek próbálták beállítani, de sok kérdőjel maradt, amiről lehetett suttogni – például, hogy mit keresett ott a birtokon kívül, a sziklán. A hajósgazda bölcsen hallgatott, még akkor is csak a fejét rázta, amikor a városi őrök arról kérdezősködtek, hogy nem látott-e valaki egy ilyen és ilyen külsejű fiatalembert.

x

Meret néhány napig egy kis fogadó istállójában húzta meg magát. Az állatok ellátásáért kapott némi ételt meg egy kis zugot, és a következő napokban nekiállt felderíteni a várost. A házak sora egész magasra húzódott a hegy oldalában, a kikötő környékén csak fogadók, kocsmák és a hatalmas raktárak és kereskedő-csarnokok helyezkedtek el. Hamar megszokta a nyüzsgést és a szagokat, és egyre növekvő kíváncsisággal vetette bele magát a tömegbe. Gondosan megnézte a hajókat, hiszen tudta, hogy ha hamarosan tovább akar állni, akkor nem mindegy, hogy milyen hajóra szegődik. A nagy gályák bonyolult kötélzetén nem ismerte ki magát, de az hamar kiderült, hogy teherhordókat folyamatosan keresnek. Egyik nap már meg is alkudott egy közepes méretű hajó egyik tisztjével, hogy másnap reggel a szolgálatába szegődik. Amikor visszafelé tartott a szállására, egy sikátorban valami rongycsomóba botlott. Éppen szitkozódva tovább akart menni, amikor a rongycsomó nyöszörögni kezdett. Ijedten torpant meg, és visszanézve egy ráncos, öreg arcba nézett, amiből kéken világított ki az legzavarbaejtőbb szempár, amit valaha látott.

Visszament, és felsegítette az öregasszonyt, leporolta a ruháját és megkérdezte, mit csinál itt a földön. A nő szeme méginkább áthatóvá vált, mintha a csontja velejéig látott volna be a lelkébe.

-Nem menekülhetsz a sorsodtól – mondta. – A világ másik végére futsz előle, de pont ott fog utolérni.

Meret döbbenten nézett rá. Az öregasszony felkászálódott és meglepő fürgeséggel tűnt el a sarkon. Aztán egy pillanatra visszafordult és azt mondta:

-Óvakodj a ragyogó naptól, mert az lesz a végzeted.

Meret egy ideig döbbenten állt, aztán megrázta a fejét, és továbbment. Ígéretéhez híven másnap kora hajnalban jelentkezett a hajón, ami még távolabbra vitte, kelet felé. A hajó hamarosan egy rengeteg kis szigettel szabdalt partvonalra ért. Az egyik szigeten kirakodtak, de mivel ők is visszafelé indultak volna, Meret ennek a hajónak is búcsút intett.

A szigeteken sok munka volt, egyszer pár hónapig egy nemesúr birtokára is elszegődött, de ott sem volt maradása, mivel pont az úr felesége vetett szemet rá. Magas, sudár fiatal férfivá serdült, a hajókon végzett munkától megszélesedett a válla, a haja bronzszínű csigákban omlott a vállára. A hölgy már nem volt fiatal, de szép ápolt és illatos teste majdnem kísértésbe vitte Meretet, de aztán győzött a józan ész, és onnan is továbbállt. Mindenesetre magával vitt egy kis ékszeres ládikát, jól fog jönni majd ínséges időkben, de ebben a ládában már ott lapult a végzete.

A következő hajó, amire elszegődött, nem kereskedőhajó volt. Az éj leple alatt, sietősen hagyta el a nemesúr birtokát, köpenye alatt a ládikával, és a legelső hajóhoz odament, mert tudta, hogy reggel már keresni fogják. A hajósgazda csak végigmérte a szálas fiatalembert, és intett, hogy felmehet, a hajó pedig pár óra múlva, még napkelte előtt vitorlát bontott.

Csak a nyílt tengeren derült ki, hogy kalózhajóra szegődött. Meret a sors kezét látta benne, hiszen az ékszeres doboz ellopásával már akkor haramiává vált, mielőtt a hajóra tette volna a lábát. Szerencsére csak egy rövid akcióban vett részt, a kereskedőnek csak néhány őre és pár matróza volt, és inkább átadta szegényes rakományát. A következő kikötőben el is hagyta a hajót, amit a gazda és a legénység megkönnyebbüléssel vett tudomásul, mivel meg voltak győződve, hogy ő hozta rájuk a balszerencsét.

Visszafelé jövet a tengeren ugyanis soha nem látott vihar tört ki, a kis bárka alig bírt a partra vergődni. Kiinduló kikötőjüket messze elhagyták, a tenger hullámai csak sodorták őket tovább kelet felé, végül csak azért imádkoztak, hogy valahol ki tudjanak kötni. Meret át sem vette a részét, csak a kis ékszeres ládikát szorongatta a hóna alatt, aminek még mindig nem nézte meg a tartalmát. A kikötő egy szép, nem túl tágas öbölben volt, ahonnan meredek utak vezettek felfelé a hegyre, melynek tetején a legkülönösebb épület állt, amit valaha látott. Az egész igazából bonyolult falak rendszerének nézett ki, koncentrikusan záródtak egymás köré, egyre kisebb tereket magukba foglalva, de az egészben volt valami labirintus-szerű, mégis olyan gyönyörű volt, hogy azóta nem tudta levenni róla a szemét, mióta partra kecmergett. Az egyik fal közvetlenül egy szakadék szélén meredezett, alatta a tajtékzó tengerrel, a többi falakat olajligetek és színes virágú futónövények keretezték, és egy kacskaringós út vitt fölfelé, ami felhetelően a kapujánál ért véget, bár ezt lentről nem lehetett látni.

Amikor kérdezősködött az épületről, a felelet az volt, hogy ez Asztarte egyik legnagyobb temploma. Meret még soha nem hallott az Istennőről, de ezt nem merte bevallani. Hajtotta a kíváncsiság, hogy közelről is megnézze ezt a csodát, ezért felkérezkedett egy halaskordéra, ami épp akkor indult felfelé.

A szamarakat hajtó halásztól aztán többet is megtudott az Istennő kultuszáról, ami teljesen felvillanyozta. Mikor kiderült, hogy méltó adomány fejében csatlakozhat a zarándokokhoz, sőt, az Istennővel is találkozhat egy Papnője képében, már alig bírt magával az izgatottságtól.

-De szép ajándékot kell ám vinni! – mondta a kordés. - A magadfajta ágrólszakadtnak biztos nincs olyasmije, amit méltónak találnak.

„Meglátjuk” –gondolta magában Meret, és ahogy megállt a kordé egy oldalsó bejárat mellett, elköszönt a halásztól, aki még útbaigazította a főbejárat felé.

Ahogy eltűnt a látóteréből a kordé, leült egy lombos fa árnyékában, és kinyitotta a ládikát. Néhány gyűrű, és köpeny összefogására szolgáló csat között meglátta a legszebb ékszert, amit valaha látott. Talán a hajába tűzhette a nemesasszony, akitől eltulajdonította a ládát. Az ékszer sugárzó napkorongot formázott, a közepén hatalmas ékkővel.

„Ez az!” – gondolta Meret. „Ez olyan gyönyörű ékszer, amit biztos nem fognak elutasítani”. Egyenesen a főkapuhoz sietett, ahol már egész kis tömeg várakozott. Nagyrészt fiatal fiúk, némelyik még alig nőtt ki a gyermekkorból. Mindenki hozott valamit: a földműveseknél zsákok voltak, teli terménnyel, néhányan bárányt vagy kecskét vezettek. Volt egy magas fiú egy olyan állattal, amit Meret soha életében nem látott, és nem is képzelte volna, hogy ilyen létezik: nagy, homokszínű állat volt, lapos patákkal és egy púppal a hátán. Elég baljós kinézetű (és szagú) állat volt, a többiek tisztes távolságot tartottak tőle, de mikor az őrök meglátták, izgatott kiáltozásba kezdtek. Mikor bebizonyosodott, hogy a fiatalember tényleg adomány gyanánt hozta, és nem hátasnak, akkor félrelökdösték a többi várakozót, és soron kívül beengedték a kapukon belülre.

Meret jónak látta félrehúzódni, és csak akkor állt be a sorba, amikor az szinte teljesen lerövidült, csak néhányan álldogáltak ott. Néhányukat elutasították, és csak reménykedtek a bebocsátásban. Meret előtt egy termetes kereskedő állt, akit szintén elküldtek az őrök, pedig úgy látszott, busás adománnyal érkezett. Hangos méltatlankodásába belezengett a környék, fennhangon bizonygatta, hogy őt most látogatta meg életében először az Istennő, de az őrök csak nevettek rajta. Különösen jól mulatott egy kopasz fejű, furcsa fiúcska, aki akkora fegyvert viselt az oldalán, mint ő maga.

Mielőtt jobban megnézhette volna magának, őrá került a sor. Az őr behúzta a kapuból egy fülkébe, és összehúzott szemmel vizsgálgatta.

-Mikor látogatott meg először az Istennő? – kérdezte. Meret már végighallgatott pár beszélgetést, és bár fogalma sem volt róla, mire utal az őr, azt felelte, hogy „Csak nemrég”. Amikor pedig az ékszert is odaadta, az őr szó nélkül beljebb tessékelte.  Egy hatalmas udvarba jutott, amibe az uraság fél birtoka befért volna. A közepén hatalmas medencében csobogott a víz, mindenfelé árnyas fák, a falak mentén boltíves oszlopok alatt már sokan pihentek a kiugró kőpárkány árnyékában. A hátasok valamivel távolabb egy karámban elkerítve legelésztek. Az egyik sarokban bogrács állt, valami illatos ragu rotyogott benne. Meret most döbbent rá, hogy időtlen idők óta nem evett. A gyomra hangosan megkordult, mikor beállt a sorba ételért.

Egy gubancos hajú szolgáló kis szilkébe mert neki az ételből, és közben huncut pillantást vetett rá. Meret hálásan megköszönte, amitől a lány hangos kuncogásban tört ki. Előbb értetlenül nézett rá, aztán rájött, hogy biztos nem érti, amit mond. Ő is rámosolygott a lányra, és félrevonult az árnyékba.

Evés közben volt ideje nézelődni, és mikor ismerős szavak ütötték meg a fülét, közelebb húzódott a beszélgetőkhöz. A hajós kereskedők nyelvét beszélték, amit utazásai során már elég jól elsajátított, és több részletet is megtudott arról, mi fog történni hamarosan. A nap már egészen lement, a szolgálók fáklyákat és parázstartókat hoztak, aztán megjelent a legfurcsább jelenség, akit életében valaha látott.

Valahonnan a semmiből tűnt elő és megállt a vízmedence mellett. Hatalmas, sötét bőrű nő volt lila köntösben, és érces hangja betöltötte az egész udvart. Meret számára ismeretlen nyelven beszélt, hosszasan és nagyon fenyegetően, de a mellette ülők közül valaki értette, és röviden tolmácsolta a többieknek.

Mindannyiukat az a határtalan megtiszteltetés érte, hogy beléphetnek az Istennő szentséges csarnokába, és részesülhetnek Jelenlétének áldásában. Mielőtt belépnek, a vízmedencében alaposan meg kell mosdaniuk, hogy méltón álljanak szentséges színe elé. Csak a legnagyobb alázat és áhítat megengedett, aki nem megfelelően viselkedik, azt eltávolítják, és az adományt sem kapja vissza.

A megjelenő Papnőkhöz odamenni tilos, meg sem szabad szólítani őket, ők fogják kiválasztani a zarándokot, akit elvezetnek a fülkéjükbe. A Papnő maga nincs jelen, Asztarte Istennő teljesen átvette a tudatosságát, úgyhogy minden zarándok tudatosítsa magában és folyamatosan tartsa észben, hogy az Istennő Szentséges testét érinti. Ez lesz az ő beavatásuk a férfi és nő egyesülésének rejtelmeibe, és záloguk, hogy ha majd házasságra lépnek választottjukkal, akkor az Istennő egészséges gyermekekkel áldja meg őket.

Aztán még néhány borzalmas fenyegetés, hogy a nem megfelelő viselkedéssel a jövőbeli boldog és termékeny házasságukat veszélyeztetik. Azután egy még szörnyűbb átok, ami azokat sújtja, akik már ezelőtt is ismertek nőt, és merészeltek mégis idejönni, amelynek tudvalevőleg az első alkalomnak kellene lenni.

Itt Meret kicsit elgondolkozott, aztán arra a következtetésre jutott, hogy már amúgy is el van átkozva, szerelmének és leendő gyermekének halála súlyként nyomta a szívét, mióta csak elhagyta otthonát, szóval ennél rosszabb már úgysem lehet. Mint utóbb kiderült, ez elég elhamarkodott gondolat volt.

(folyt. köv)